Szél.

Visszafogott áramlatok dobálták a láncokat, olyan helyre sodorva őket, amiről azt feltételezték a beteljesülést lelték meg benne.

Köd.

Elveszett emlékek, s a magára hagyott sors kavargott, s csapódott ki a bizonytalanság kínozta arcokon. Azután a könnyekkel együtt csöppentek le a szenvedés tengerébe.  Senki sem vette a fáradtságot, hogy elhagyja a ködöt, és végre megláthassa lazán tartott láncát. Csilingeltek, a sors énekéhez igazodva. Ének, mely az elhagyatottságról szólt, és arról, hogy ez változzon meg.

Irányítás.

Kifárasztott,  rozsdásodó láncok csilingeltek hamisan a ködben. Hangjuk távolinak hatott. Kísértetként bandukoló felcsendüléseiket épphogy csak meghallhatták a halandó életre teremtett emberek.

Ismeretlen.

Félelemmel egybekelő szomorúság jelent meg a köd hófehér oltárja előtt. Innen-onnan hallani lehetett a mély sóhajokat, de ezeket nem a meghatottság okozta. Beletörődés a megváltoztathatatlanba. A szürke pár nem várta boldogan a házasságot, terveik se voltak a jövőre nézve. Akaratukat hiába vetették be. Kényszerítve voltak. A köd megremegett, laza szerkezete tiltakozott a készülő borzalom ellen. Az elveszett emlékeket teremtő istenség, bármennyire is akarta, nem avatkozhatott közbe. Ez az emberek próbája.

Esély.

Árnyékos ködök uralta világot teremtő emberi elmék. Önsanyargatásra kovácsolt láncok. Himnusszá váló sors dala. Az összetartozás könnyeivel gyarapított forrás, mely mélyebbről tört elő, mint a látszat. Összekötött láncokon folytak végig a könnyek. A hamis csilingelés tompábbá vált. Dallama lassan igazodott a sors énekéhez. Az oltár előtt állók megdermedtek. Mégsem kell egybekelniük? Az elveszett emlékek átírták a sorokat.

Feledés.

Az élet Himnusza elemi erővel szabadult ki a ködből, átszakítva annak áthatolhatatlannak gondolt hártyáját. A szürke pár eltűnt. A köd oszladozásának utolsó momentumaként a láncok a földre hullottak.

Kezdet.

Fény és sötétség határán

Az éjszaka, hatalma ellenére, akkor vesztett, és amíg a fiú mosolyogni, nevetni látja a szeretett lányt, addig veszteni is fog. 

White Sun

Hallgat, hátha meghallja az élet válaszát,
A fodrok árnyékában figyelő támaszát.

Válasz nincs, a kérdésekkel veszett,
Mint az óvó szó, melyet régen megvetett.

Eltűnt a sor, s a rendszer táncolt be,
Nincs végtelen, csak az elhagyott helye.

A fodrok kisimultak – eltűnt az árnyék,
Felszínre zuhan a fény, s nincs fék!

Feloldódik a mentor áhított válasza
az árnyékkal, – bosszúsan tekintget a,
napra – mely a választ várakozón tartogatja.

,,Mentor, szeretnéd a választ hallani?
Vagy inkább bölcsen patronálsz tovább?”

,,Vágyom a választ, de felkutatni azt?
Nem tehetem, hiszen öreget nem fáraszt.”

Lady Wise

Búcsúzz inkább tőlük, ne kapaszkodj beléjük! Életben nem tarthatod őket az akaratoddal, arra csak az istenek lennének képesek. Te nem vagy isten. Csak egy halandó, kötelékek és immár élet nélkül. Bárhova is tekintesz, a poklot láthatod. Bárhova is tévednek világtól megfosztott szemeid csak örök az örök sötétségre lelhetnek.

 Ismerd el a véget! Fogadd el döntésemet az éden felett! Aminek el kell múlnia, az elmúlik! Kitartásod hiábavaló, kisasszony. Olyan világot próbálsz megvédeni, amiről semmit se tudsz. Észre se vetted. Sőt, a pusztulását kívántad! Most pedig, eldobva haragodat iránta, a védelmére kelsz. Ellentmondasz önmagadnak!

Mi történt?! A szüleid kárhozatra küldtek téged az édenben. Barátok és támogatás nélkül nőttél fel. Bosszút fogadtál a világ ellen, mely kiátkozott magából. Úgy kezeltek, mint valamiféle betegséget! Küzdöttek ellened! Sohasem illettél bele az édenbe; magányos, sehova se passzoló darabka voltál. Az emberek nem kértek belőled. Te se ő belőlük. Elhagyatott csillagként léteztél a sötétre színezett égen. Körülötted minden kihalt. Fényed nem az életet segítette: megmérgezte azt. Egy cseppnyi melegség se áradt szívedből. Jelenlétedben minden kihűlt. Te nem vonzottál semmit és senkit, egyedül a sötétséget sikerült magad mellett tartanod, hűséges háziállatként. Valójában őt is megvetetted, ürességet kívántál a helyére. Pusztulást, nemlétet.

És most, feledve leghatalmasabb kívánságodat, a világ, az utálatos világ megmaradásáért küzdesz! Neked kellene a legjobban értened döntésem okát! Az éden, melyet az emberek kisajátítottak, nem te érted létezett! Fogd fel ezt az egyszerű tényt! Könnyeidet ne hullajtsd érte! Könnyítsd meg az elmúlás perceit, ereszd el az édent a pokolért cserébe!

A pokol a te világod. Ott kelhetsz életre, nyílhatsz ki, s hintheted be érzéseid porával a mindenséget. Az elhintett érzéseid életet adhatnak mindannak, amit elképzeltél! Az életre kelt álmaid kiburjánozhatnak, beterítve az élet mezejét! Jelen lehetnél mindenütt! Új csillagként ragyognál fel! Miért fosztanád meg magadat ettől a lehetőségtől? Válaszd az éden végét! Add fel!

A szél csak küszködve érte el hegy tetejét, de ott már alig maradt ereje, így lemondóan egy kisebb szellőt terelt végig a hóval behintett kerten, és a benne álló ház tetején. Már többször is nekiveselkedett a hegynek, de az mindig jobbnak bizonyult nála. Természete mégse engedte, hogy feladja. Próbálkozásai az örökkévalóságnak szóltak.

A lágyan felkavart hófelhő lassan, könnyedén ereszkedett vissza a kert kékes virágaira. Szirmaik, a hideg ellenére, nagyon is élénken virítottak. Varázslat védte őket a környezettől, na meg a szél akaratosságától. Hogy kinek állt érdekében efféle bűbájjal gondoskodni ezekről a virágokról, arról talán az éppen, az ajtón kilépő lánytól lehetne megtudni. Ő viszont nem szeretett beszélni. Igazából senki se hallotta még beszélni.

Ruháinak, melyek alaposan eltakarták a lány testét, kékes-lilás árnyalatai azt sugallták, hogy a hideg színeket kedveli. Ám mindez csak részint érintette a hegylábnál is mélyebben rejlő igazságot. Sajátos színösszeállítása több volt, mint tudatos döntés, vagy amolyan vonzódás a hideg színek iránt. Az okokra, talán a hó adhatna magyarázatot, vagy az-az örökös derengés, ami ott ólálkodott a hegycsúcs körül.

A derengés, halvány, kék fénykör már-már hozzátartozott a hegyet betöltő látványhoz. A hegylábnál elterülő kisebb városokban élők számára ez figyelmeztetés volt: kerüld el! Persze mindenki tudta, ösztönösen, hogy jobb, ha nem másznak fel odáig. Szóbeli figyelmeztetés se kellett, a tudás beléjük ivódott. Állatias félelemmel tekintgettek fel néha a fénykörre, emlékeztetve magukat a hozzá tartozó szörnyűségről.

A szörnyűség ez a fiatal, kékes-lilás ruhákban álldogáló lány volt. Ahogy ott állt, alig néhány lépésnyire a nyitva hagyott ajtótól, úgy tetszett minden rendben van nála. De, ha rájövünk, hogy a nap, mióta kilépett a kertbe, már jócskán arrébb kúszott az égen, akkor feltehetjük magunknak a kérdést: tényleg minden rendben volna? Megválaszolhatnánk a kérdést, sőt, rá is vághatnánk minden teketóriázás nélkül, ám lehet, alaposan mellé lőnénk.

A lány nem adta jelét annak, hogy elunta volna az álldogálást, és úgy látszott fázni se fázik. Apró kezei ott pihentek az oldalánál. Nem remegtek, és még csak nem is lettek a vékonyka testhez szorítva. A kézfejei tökéletes nyugalommal néztek farkasszemet, a kertet bársonyba takaró hóval. Fehérek voltak. Akárcsak a hó maga. Az arca előtt lehulló hó szinte láthatatlan maradt. A helyzetet még a jéghideg, fagyosan izzó szemek se javították. A lány, ha ruhák nélkül állna ott, egyszerűen eltűnne szem elől.

Még egy kis időnek el kellett telnie, mire megindult kertjének másik oldala felé. Léptei, alig hagytak nyomot; mintha alig vennének tudomást a világról. Lehajolt az egyik elvarázsolt virághoz, és a szárán fogva leszakította. Felállt, majd megvárva egy újabb szellőt, hagyta elszállni a fényét vesztett virágszálat. Az hamar kiért a város fölé, hogy aztán a mélybe hulljon. Kisvártatva kékes-zöld szikra lobbant a város irányában. Nézte, amint a szikra ellepi az egész várost. Fagyos mosolyra húzta a száját.

A szikrák nyomán a házak faszerkezetei megrepedeztek, s megroggyantak. A hajszálerekben megbúvó víz megfagyott, és kitágult. A kandallók tüze sikertelenül vette fel a küzdelmet a Kék Csillag erejével. Az emberek szitkozódva nézték, hogyan terjed szét a fagyos lehelet, ami csak házaikat támadta meg, őket érintetlenül hagyva. Néhányan az öklüket rázták a hegycsúcs felé, de semmit se tettek. A Kék Csillag iránt érzett dühük azonban tovább fokozódott.

A lány, miután elunta művének bámulását, sarkon fordult és a háza felé vette útját. Ám, mielőtt elérte volna a tölgyfa ajtót, valami megállásra késztette. Az a valami távoli robajjal érkezett egyenesen a hegycsúcs felé. A hang forrása felé fordította tekintetét, és meg is látta: egy helikopter repült pontosan házának irányába. Karba tett kezekkel nézte, hogyan ér egyre közelebb, eközben azon mélázott, vajon mit keres itt. Összevonta a szemöldökeit, arcán mégis ott játszott az a féle mosoly, amit a múlt könnyei akasztottak rá.

A helikopter pilótája elszántan vezette gépét a kékes fénykör felé. Utasai már kevésbé voltak ennyire magabiztosak, de aggodalmaiknak inkább nem adtak hangot. Mindannyian jól láthatták azt a kísérteties derengést, amit sehogy se akart bevenni a józan eszük. Kutatók lévén a kíváncsiságuk erőteljesebben hatott, mint ösztönös félelmük, amiből alaposan kijutott minden Földön élő embernek.

A pilóta határozottsága akkor ingott meg, mikor meglátta a derengés centrumában álló alakot. Még jobban elképedt a felismeréskor: egy fiatal lány nézett egyenesen a szemeibe, holott még viszonylag nagy volt a távolság kettejük között. Kíváncsian pillantott hátra a kutatókra. Azok ketten szintén megbabonázva néztek le az alattuk álló lányra. Idegessége nőttön-nőtt. Szerencsére a kert elég nagynak bizonyult, így a fejében harsogó menekülési ösztönre nem hallgatva, keresett egy viszonylag szabad területet, ahova leszállhatott. A rotorok szép kis hóvihart kavartak, nem kímélve magát a lányt sem. Remélem nem haragszik meg túlságosan, amiért hóembert csináltam belőle. Visszafojtotta a kikészülő ideges nevetést. Inkább gyorsan lekapcsolta a hajtóművet, és intett utasainak, hogy most már kiszállhatnak. Azok kissé vonakodva bár, de megtették.

Fáznak. Nagyon helyes! Érezzék a hideg fényt! A lány alig hetvenlépésnyire állt tőlük. Mosolya továbbra is ott játszott. Kíváncsian várta mihez fognak kezdeni most azok a szerencsétlen, ostoba emberek. Hiába vették fel a legmelegebb ruháikat, a fagy belülről marcangolta őket, s nem kívülről. Védekezni se védekezhettek. Ki voltak szolgáltatva a Kék Csillagnak. Fénye áthatolt a gyenge emberi bőrön, áthatotta az idegeket, megfagyasztva a tüdőben kavargó levegőt. A kutatók kezdték elveszíteni tudatukat, ám a Kék Csillag, szórakozásra vágyott, nem gyors lezárásra. Így hát csökkentette némileg fényének erejét, megengedve a kutatóknak, hogy kicsit felmelegedhessenek.

Sarah és Klyeton a legszívesebben elmenekültek volna, mégse tették. Hiába minden félelmük, meg akarták tudni mi zajlik itt, és ahhoz maradniuk kell. Nincs mese. Meg aztán amúgy se tudtak volna elmenekülni, ugyanis a hirtelen rájuk törő fáradtság, és a bennük szétáradó hidegség lebénította őket. De az egyik pillanatról a másikra történő változás visszakölcsönzött nekik valamennyit a szinte teljesen lemerült erejükből. Félve néztek a lányra, aki elindult hozzájuk.

A Kék Csillag lenézően mérte végig a nála két fejjel magasabb kutatókat. Jeges fényű szemei késként hasították fel az akaratukat. Nem mertek ránézni. Így van, fordítsátok el a fejeteket! A napba nézni nem jó! Továbbra is karba tett kezekkel állt, úgy tanulmányozva a megfélemlített kutatókat. Nem sokkal lehettek idősebbek nála. A nő, már amennyire a tőle jobboldalon álló alakjából következtetett, szaporán szedte a levegőt. Vékony volt, de nem annyira, mint, ő, de ezzel egyáltalán nem törődött. Kinyújtotta a karját, majd kezével lassan maga felé fordította Sarah arcát. Rémületet olvasott ki belőle. És még valamit… talán megvetést? Nem akart ezen gondolkozni.

Undorodva lökte el magától a nőt, aki elterült a hóban. A férfi, akiről eldöntötte, hogy az, összeszedve minden erejét (és bátorságát), támadásba lendült. Megragadta a lány torkát, és próbálta minél erősebben szorítani. A Kék Csillagban az enyhe undort felváltotta a tébolyult harag, és olyan hévvel mart a kutatóba, hogy az kétrét görnyedve engedte el torkát, miközben igyekezett túltenni magát a sokkon. A Kék Csillag fényköre valósággal szikrázott.

A pilóta, aki idáig tétlenül figyelte a lezajló drámát, döntött. Beindította a hajtóművet, s közben azért imádkozott, hogy a lány, vagy mi az, ne foglalkozzon vele, amíg el nem húzza innen a csíkot. A saját életét is fontosabbnak tartotta a két kutatóénál. Talán, gondolta, ha visszajön valamilyen erősítéssel, és még életben lesznek, akkor lesz esélyük. De ebben ő maga sem hitt igazán.

A Kék Csillag figyelmét viszont nem kerülte el a pilóta, menekülésre tett erőfeszítései. Te hoztad ezeket ide! Perzselő szemekkel fordult a helikopter, és annak utasa felé, aki már azzal se törődött, hogy kik vannak a propeller közelében. Menekülni akart. Viszont, a propeller megmakacsolta magát. Erőtlenül igyekezett kitörni a fagyos szorításból, amit a lány szabadított rá. És velük együtt pusztulsz el!

*

A tavasz, minden kezdete, váratlanul, s egy kicsit korábban érkezett a kelleténél a tájat uraló tájhoz. Habár szelei ugyanolyan gyengének bizonyultak, mint a korábbiak, azért némileg enyhítették a hegycsúcs vérfagyasztó hidegét. A hó még így se szándékozott elolvadni, de legalább nem esett több. Ennek köszönhetően a már több hónapja ott álló helikopter is szépen virított, közszemlére téve magát. A Kék Csillagot aztán nem zavarta. Pontosabban ez nem zavarta. Zavarának okát egész másban kell keresnünk.

Ott kellene kezdeni, hogy a helikopter utasait, már ha voltak neki egyáltalán, nem látta. És, ha ő nem látta, sőt az idekerülésének hogyanjáról se tudott, akkor aztán végképp nem lehetett biztos mi is történik körülötte.

Mindezeken való gondolkozás, idejének egy részét tette ki, a többit a szokásos dolgokra szánta. Hónaponta egyszer odasózott a lent élőknek, csakhogy érezzék a törődését, és emlékeztesse őket, viszont utálja valamennyit. Ezen kívül minden nap leszedegette a kertben növekvő termést, ami egy ismeretlen varázslat miatt, folyamatosan ellátta a kékes-lilás ruhás lányt. Élelemből sohasem volt hiánya. De ez nem volt mindig így…

Régen még neve is volt a Kék Csillagnak. Alicia Delywhole. Vezetéknevéről csak sokkal később szerzett tudomást, ám előtte még számos akadályon kellett magát áterőszakolnia. Keresztnevéről viszont semmit se tudott. Abban biztos volt, hogy nem a szüleitől kapta; ők magára hagyták a furcsahajszínnel született kislányt. Pontosabban kivágták a sikátorba, mint valamiféle szemetet.

Túlélésben, nagyban közrejátszott az a tény, hogy a lány a kisemmizettek, a társadalom által kivetettek közé került. Ezek az otthontalanok távolságtartóan bántak vele, viszont furcsamódon nem tagadták meg tőle nehezen megszerzett táplálékukat. Féltek a koszos, meggyötört kislánytól. Pedig ő aligha múlhatott el négy éves, mikor a szülei úgy döntöttek megválnak tőle.

Aliciában már akkor fortyogott a harag, ennek mindazonáltal nem adta tanújelét. A hajléktalanokra volt utalva, tőlük függött. A kislány, fiatalsága ellenére, tökéletesen tisztában volt azzal a helyzettel, hogy távolságtartásuknak oka a tőle való félelem, s ezt nem restellte kihasználni.

Néma parancsokkal érte el azt, amit akart; akár „új” ruháról volt, akár másról. Sohasem szólt: nem találta méltónak az embereket, hogy meghallhassák hangját. Eltökélten tartotta magát ehhez a fogadalmához, amit csak az utolsó pillanatokban fog megszegni, de akkorra már a harag, s a düh elpárolog a jelenben tomboló lelkéből. A jelen tombolása fogva tartotta a szüntelen növekvő tajtékzásban, háborgó óceánjának semmivel körülvett hullámain.

Aliciát megtanították olvasni, s egyebek mellett olyan oktatásban is részesült, melyre amúgy talán tizennégy éves korában került volna sor. Sokszor eszébe jutott a későbbiek során, hogy vajon miért fáradtak a szülei ennyit taníttatásával, amikor végül elhajították, és kitörölték őt az emlékezetükből. A válasz, ha létezett egyáltalán, nem talált utat a lány elméjéhez, ahol élete során számos gonosz terv fogant meg. Mindazonáltal a tudását azon kevesek közé sorolta, amiért hálát érzett. És ilyenből észveszejtően kevés akadt.

Ott a sikátorban gyakorolta az olvasást. A kidobott újságok, katalógusok és termékleírások mind-mind jó olvasmányt nyújtottak a lánynak. Persze, szívesebben lapozgatott volna egy jó mesekönyvet, amiből néha talált egy-kettőt a frissen felhalmozott szemétkupacok között (ilyenkor gondolatban megengedett magának egy örömteli nevetést), de az újságok olvasása közben értesülhetett a világ viselt dolgairól. Eleinte nem nagyon fogta fel az olyan szavakat, mint pl. a gyilkosság, háború, sztár, divat, körözés, örökbefogadás, holott emlékezete szerint már találkozott velük. Jelentésüket viszont senki sem magyarázta el neki.

Egy alkalommal megelégelte a dolgot, és kezében az egyik „bulvárlappal” oda állított az egyik bozontos szakállú hajléktalanhoz. Az már jó előre félt, hogy a kislány ezúttal mit talált ki. Na, nem mintha olyan szörnyű kérései lennének egy hat éves kislánynak, nem is erről volt szó. Sokkal inkább az őt övező aurától tartott, amit jobb híján rossz gonosz kipárolgásnak hívtak a sikátor lakói.

Éppen aludni készült, alaposan elrendezgette maga körül a kartonlapokat, na meg a hungarocellt, hogy kényelmes fekhelye legyen, amikor odaállított elé a kékhajú, gonosz kislány. A sikátorban már égtek a szeméttel megpakolt hordók, melyek a radiátor szerepét töltötték be az őszi napok kíméletlen, szeszélyes időjárásában. A fel-felcsapó lángok narancssárgás színe volt az egyetlen „mesterséges” fényforrás az egész környéken. A hordókban táplált tüzek védve voltak a széltől, ugyanis az csak nagy ritkán tette tiszteletét a sikátor-szálló szobáiban. Ennek következménye az-az átható szag, ami egyrészt az eltüzelt szemétből, másrészt a fürdés hiányából adódó baktériumok elszaporodásából tevődött össze.

Alicia, mivel pontosan tudta mennyire fontos is a fürdés, ezért minden áldott nap eljárt a Temzéhez, hogy megmosakodjon. Törekedett a higiéniára. Nem úgy, mint az előtte félig fekvő, félig ülő helyzetben lévő hajléktalan. Bűzlött! Ráadásul ott játszott a szemében az az idegenkedő, megvető nézés is! Gondolatban elátkozta a középkorú férfit szánalmasságáért. Azután eszébe jutott mi végre is ment hozzá, kinyitotta az újságot és végigmutogatta azokat a szavakat, melyeknek nem tudta a jelentését.

A tanárrá avanzsált hajléktalan idegesen követte utált nebulójának hófehér ujját a kérdéses újság címlapján. Azonnal levágta, hogy mit is kíván tőle Alicia.

- Hozd közelebb, mert nem látom rendesen! – a férfi hangja, idegességéről árulkodva, élesen csengett. Válaszul a lány belémélyesztette a gyűlölettel megedzett jeges szemeit. Ha fegyverek lennének, akkor a hajléktalan ott helyben meghal. Kisvártatva, a kislány viszolyogva közelebb tartotta neki az újságot. A férfi megtörten, utolsó lelkierejét összeszedve elszakította tekintetét Aliciáról, és immár sikeresebben olvasta el a szavakat.

- Háború… Tündérkuckó… Megcsalta… Részvény… Csőd… – lassan ejtette ki őket. – Ezekre vagy kíváncsi, igaz?

Alicia türelmét vesztve bólintott.

- Kezdjük talán a háborúval, – megnyalta kiszáradt szájának szélét, de rájött, hogy még nyála sincs, így inkább a megfogalmazásra koncentrált-, ezt emberek vívják egymás ellen. Ostoba dolog, de érdekből teszik, többnyire. Ha háború van, akkor szenvedés is – ennél a résznél Alicia, megfeledkezve pillanatnyi bosszankodásáról, felhúzta a szemöldökét, de ezt nem vette észre középkorú férfi, mert végig a sikátor végén álló hordónak beszélt-, Háborúban a másik fél legyőzése a cél. Ilyenkor rengetegen meghalnak, gyakorta ártatlanok is. A háború gonosz dolog.

A kislány alaposan megrágta a szavakat, és arra jutott, hogy a háború megfelelő eszköz lehet a gyűlölt emberek ellen. A következő szóra bökött, jelezve a tanár bácsinak, hogy folytassa. A szakállas férfi pedig készségesen, de egy csöppet sem boldogan felolvasta a következő szót. Miután végig hallgatta az összesről szóló magyarázatokat, kiválasztotta magának azt a három szót, melyek imponáltak neki. Háború, megcsalás és csőd. Alicia elraktározta magában, hogy egy későbbi alkalommal újra elővehesse, és sokáig maga mellett tartsa őket.

A Kék Csillag fél évvel később elhagyta a sikátort, és rálelt a világra, ahol szembetalálkozott az örökös háborúskodással, mely kijelölte számára az ösvényt, amin eljuthatott a pokolig. Az oda vezető út még az olyan világban is, ahol már túlburjánzott az erőszak, igencsak hosszúnak és nehéznek bizonyult. A pokol, bár táblák nem jelezték merre található, lépten-nyomon felfedezhető volt, elég csak a róla szóló híreket olvasni, és az ember hamar úgy érezhette már rá is lelt.

Alicia, Londont elhagyva, Nagy-Britannia északi része felé tartott. Eleinte a Temze-folyó partja mentén haladt; nehezére esett a tőle való búcsú, hiszen az sohasem undorodott, vagy félt tőle. Útja során kerülte az emberekkel való találkozást, így olyan területeken vágott át, ahol elvétve éltek csak emberek. Akárhányszor futott össze valakivel – teljesen véletlenül – igyekezett feltűnésmentesen elmenni mellette. Az ilyen találkozások alkalmával mindig feltámadt az a zsigereiben is ott tanyázó harag, ami mindig csak egy hajszálhíján tört belőle elő.

Ösztönös küzdelme haragjának visszafogására szép lassan felemésztette a lány amúgy is kevéske lelkierejét. Éjszakánként, amikor megpihenhetett a felfedezés veszélye nélkül, a távoli, ragyogó pontocskákat figyelve nyugodhatott meg valamelyest szívének fortyogó katlanja. A folyó szállította víz és levegő hűtötte átmelegedett testét. Az égi kiállítást éjszakai rovarok zeneművei kísérték, s ezek sokkal kellemesebb érzést keltettek benne, mint az ittas emberek óbégatásai. Az előadás kezdete előtt mindig evett egy keveset nehezen felkutatott és megszerzett élelméből. Jobbára elcsent gyümölcsöket evett. A lopás gondolata, cselekedete egy kicsit se keltett benne bűntudatot. Ugyan miért lett volna bűntudata?

Alicia, ahogy a harmadik éj csillagképeit nézte, kezében egy jókora, félig megevett almával, elgondolkodott azon, hogy az emberek, azok a gonosz, érzéketlen emberek, hogyan láthattak bele ilyen szép dolgokat a csillagokba. A régen megtanult csillagképeket eleinte ugyan nehezen ismerte fel, és kötötte össze gondolatban, de most, felfelé bámulva, nem bírt betelni a látványukkal.

Beleharapott az almába. Talán a csillagképeket nem is az emberek találták ki, gondolta. Valaki megtanította nekik, hogy melyik-melyik, ahogyan nekem is. Ki taníthatta meg nekik? Alicia eldobta az almacsutkát, hogy azután elfeküdve a füvön tovább kutathasson gondolatban a válasz után. Elaludt, mielőtt rálelt volna.

Hosszú útjának egy újabb állomáshelyére érve, Nottinghamban, tapasztalhatta meg először a feltétel nélküli szeretet aprócska darabját, mikor is elveszve az utcákban, miután rendesen „megebédelt” a városka parkjában, felfigyelt rá egy pap, és megsajnálva a kislányt, elinvitálta a Mária-templomba, ahol ruhákat és ételt adott neki. Alicia, bár feszélyezte ez a fajta törődés, no meg, ott lappangott benne a bizalmatlanság is, végül, ha nem is szívesen, de elfogadta a pap ajándékait, aki széles (talán színlelt?) mosollyal az arcán bólintott…

,,Angyalszárnyak, melyek bölcsői, s védelmezői a halandóknak, megremegnek, ahogy az élet erőszakosan próbál egyre több és több helyre beférkőzni, bekúszni, s zabolátlanságával kínozza az idejükre türelmesen várakozó világegyetem üres részeit…”

Reborning

- Hol rejtőztél idáig?
- Fönt és lent, az élet magaslataiban és mélységeiben.
- Miért nem szóltál egy szót se?
- Nem volt rá szükség.
- Most miért van?
- Mert kérdezel.
- Jól van hát.
- Nincs jól, zavaros minden.
- Zavaros?
- Igen. Oszladozik a fátyol, töredezik az egyensúly. Fönt és lent, megszűnnek.
- Én miért nem látom?
- A fátyol óvott téged, elrejtett minden rosszat. Most nem mersz szembenézni vele. Ragaszkodsz a vakságodhoz.
- Azt mondod félek? Látni akarom!
- Nem lehet.
- Dehogynem! Ha veszély fenyeget, tudnom kell róla!
- Nem hagyhatom.
- Legalább áruld el mi az a veszély!
- Emberek.
- Ők még fiatalok. Van idejük változni!
- Tévedsz. Nekik már késő.
- Alig ártottak!
- Miért véded őket? Hisz látni se látod egyikőjüket se.
- Nem számít! Védem, mert mikor itt éltek, nem ártottak.
- Elmúlt az az idő. Rád törnek, s mindent elvesznek.
- Nem hiszem.
- Persze, hogy nem. Hiszen nem látsz.
- Akkor engedj látni!
- Eldobnád a boldogságodat cserébe? Eldobnál engem?
- Miről beszélsz?
- Látni annyit tesz, mint feladni a szabadságot. Ne akarj látni. Őrizz meg mindkettőnket.
- A boldogság is itt bujkál valahol?
- Igen. De szóra nem bírhatod. Ő még nálam is némább. Mégis túlnő mindenen.
- Látni akarom őt!
- Hisz’ láthatod, nézz csak körbe.
- Csak magamat látom.
- Mindkettőnket látsz. Mi vagyunk te, és te vagy mi. Érd be velünk, ne kívánj többet!
- De annyi minden van. Zavarosság, veszély. Te szóltál róluk, miért tetted?
- Tudnod kellett.
- Mit tehetnék ellenük?
- Semmit. Csupán vedd figyelembe őket.
- Mi lesz akkor, ha elpusztítanak?
- Nem tudnak.
- De rám törnek, és elvesznek mindent! Mi marad akkor?
- Semmi.
- Ti megmaradtok
- Ragaszkodsz hozzánk?
- Igen!
- Nem létezünk, ugyanakkor élünk. A világhoz tartozunk, de függetlenek vagyunk tőle. Nem számítunk, mert nem tudnak hozzánk érni. Lebecsülnek, mert gyengének tartanak. Semmik vagyunk, de csak azoknak, akik átlátnak rajtunk. Többek és kevesebbek is vagyunk. Ha eltűnik a fönt és lent, mi tovább élünk. Ez számít!

Lady of the forest

Rihoru kertjét, szobájával ellentétben, ahol aludt, a nap sugarai áztatták, nem hagyva érintetlen helyet. Virágjait, mindenféléből akadt, csodálattal figyelte; álmai idejének nagy részét ez tette ki. Kedvencének egyiket se mondhatta igazán, mivelhogy teremtésük tudatosan történt, így csak olyanokat láthatott maga körül, melyeket imádott. Egy részüket ismerte a dombja alatt elterülő fennsíkról, a többit meg a hétvégente leadott természetfilmekben láthatta. Az utóbbiak illatát nem érezhette, de látványuk így is elragadtatták a fekete hajú tündért.

Épp az egyik orchideát figyelte, amikor hirtelen árnyék borult álmára. Alig látott valamit. Kezeit maga elé emelte, és némiképp megnyugodott, amikor megbizonyosodott afelől, hogy nem tűntek el. Az árnyék, mint valami massza folyt szét a kertben. Elérte Rihorut, mire ő ijedtében hátrébb ugrott. Félt. Félelmét tovább erősítette a kétségbeeséssel párosult fagyos levegő, ami egyre elviselhetetlenebbé tette álmát. Fel akart ébredni.

Karjait szorosan magához fogta, megpróbálva csillapítani remegését, de az egyre ádázabbul folytatta. Szemeit ide-oda rebesgette, hátha megpillantja a láthatatlant, hiába. Kertje eltűnt szemei elől, helyére a magány medencéje telepedett. Érezte, ahogy süllyedni kezd, és érezte a massza hidegét, amint az testéhez ér. Sikoltott, de hangja azonnal elhalt, amikor az árnyék utat talált szájába. Megfulladok! 

Rihoru zihálva pattant ki az ágyból; folyt róla a víz. Remegése még most se hagyott alább, s a szívébe hasító jeges tőr se tűnt el. Minden egyes lélegzetvételért küzdenie kellett. Makacssága, a kezdeti fájdalmas harc ellenére, gyorsan legyűrte a bénultságot. Pár perc múlva már egyenletesen lélegzett, a gondolatait igyekezett helyre rakosgatni. Most először látott rémálmot, és most először félt ennyire. De miért? Akármennyire is törte rajta a fejét, sehogy se akadt rá a mindent világossá tevő válaszra.  Ránézett az éjjeli szekrényén magányosan álldogáló órájára. Van még fél órám… Nem kísérletezett a visszaalvással, úgy se sikerülne, ezért inkább kikelt az ágyából, belebújt a szakadt papucsába és a fürdőhelyiség felé indult.

Tükörképének fancsali képét észrevéve gyorsan mosolyra húzta a száját. Az eredmény nem volt valami meggyőző. Addig próbálkozott, míg hasonlítani nem kezdett az igazira, elvégre ilyen képpel mégse állhat az apja, és főleg az osztálytársai elé. Még azt hinnék valami szörnyűség történt vele!  Tessék mosolyogni, egy ilyen kis vacak álom nem árthat meg neked!  Fogait már sokkal lelkesebben mosta, ‘hisz ezek voltak kelléktárának legfontosabb tartozékai. Apja intelme miatt legalább három percig tartott mire végzett, és ahogy lenni szokott, a végén már könnybe lábadtak a szemei a túlságosan is frissítő fogkrémtől. Persze sohase panaszkodott emiatt. Inkább emiatt se.

Felvette az iskolai egyenruháját, kifésülte a haját, feltette a csillagokat formázó csatokat, majd kiment a konyhába, hogy elkészítse aznapi uzsonnáját. A mindennapos rutinnak hála túl is adott rémálmának emlékén. Óvatosan, a lehető legkisebb zajt csapva ténykedett a konyhában: nemcsak magának készítette el a reggelit, hanem apjának is. Ez mellé főzött zöld teát is, majd dolga végeztével visszasietett a szobájába táskájáért, amibe már előző este bepakolt.

Kabátja, még ha vékony is volt, elégnek bizonyult ahhoz, hogy ne fázzon annyira. Mintázatos sálját gondosan a nyaka köré tekerve lépett ki a házból. Most először látta meg a napot, ami alig jutott valamivel a látóhatár fölé, de már így is sugározta azt a kevéske meleget, amivel némileg jobbá tette Rihoru közérzetét. Még sohasem indult ilyen korán, ezért csak olyanokkal futott össze, akik ellenállhatatlan vágyat éreztek ahhoz, hogy a legelsők között érjenek be az iskolába. Ők mind az elitbe tartoztak, így hát nem is igen vették őt észre; legalábbis nem akarták észrevenni. Nem szép dolog átnézni a másikon! Rihoru egy gyors elhatározással ráköszönt a diáktanács egyik tagjára. Az némileg felháborodva nézett vissza rá, de szó nélkül hagyta. Faragatlan tuskó!  Rihoru utána nyújtotta a nyelvét, de az nem is látta. Az iskolához érve már meg is feledkezett róla, ám ott valami meglepő várta. Iskolája előtt egy kisebb tömeg gyűlt össze. Rendőrautók vették körbe őket, azok mellett pedig rendőrök álltak, kezükben gumibotok pihentek. Hát itt meg mi történik?!

Rihoru is kívánt azon az éjszakán valamit. Kimondatlan szavai, melyeket féltve őrizgetett, három évvel később végleg elszálltak. Elvesztésük nem fájt neki, még csak szomorú se lett tőle, ezért talán szerencsésnek mondhatta volna magát. Akkori jelenjében viszont mosolyogva várta a borzalmas jövőt. Ő még akkor is mosolygott volna, ha éppenséggel tudja, mit rejteget számára a sors. Örökös mosolya hozzá tartozott, nélküle talán már nem is élne.

Lelkesen számolgatta a lehulló csillagokat, majd amikor befejeződött még néhány percig üldögélt azon a dombocskán, ahonnan messze elláthatott. Innen figyelte a város fényeit, vagy itt írta meg az iskolában feladott leckéket. Nyaranta itt is tanult, de napok rövidebbé válásával le kellett mondania erről, mivel nem hozhatott fel lámpát, se más fényforrást. Nem akarta, hogy bárki is tudomást szerezzen az ő dombjáról. Egyedül csak apjának mesélt róla, ő pedig csak arra kérte vigyázzon magára. Ezért hát kerülte a feltűnést.

Amikor kezdett igazán fázni, akkor állt csak fel. Az őszi és téli hónapokban mindig fázik, így hát a sok-sok év alatt hozzászokott. Már többször is lebetegedett az állandó fagyoskodás miatt, sőt egyszer kórházba kellett vinni kihűlés miatt. Ilyenkor persze jöttek a kérdések: hogy lehet egy ilyen fiatal lánykát így felöltöztetni? Az orvosnak persze igaza volt, de ez ellen nem tehettek sokat. Apja meg hát újra és újra elmagyarázta az embereknek miért történhetett ez meg. Rihoru tisztán kihallotta a reménytelenséget szavaiból, ezért igyekezett sokat nevetni és viccet csinálni a nagyon is komoly dolgokból. Ezért sokan komolytalannak tartották, de mit bánta ő, ha az apjának örömöt okozhatott ezzel?

A dombról leérve keresztülvágott a réten, majd rátért egy kanyargós útra, mely a városba vezetett. Alig néhány autó ment csak el mellette. Későre járt már, mégse sietett. Élvezte az őszi szellő érintéseit az arcán, s a csillagos ég látványát, ami ámulatba ejtette akárhányszor ránézett. Léptei könnyűek voltak.

Elsétált néhány bolt előtt, az iskolájára csak futó pillantást vetett, ugyanígy tett osztálytársai házainál is, és mire elért otthonáig, már keresztül is ért a városon. Szomszédjaik házai, ahogyan az övék is, aprónak tűntek a környékbeli lakások mellett. Az utcában, ahol lakott, mindössze négy épület állt, és ezeknek mind laza tetőszerkezetük volt; törékeny cserepeik csak nehezen tartották magukat helyükön. Annyira élettelenek voltak, hogy sokak figyelmét el is kerülte ottlétük. Rihoru viszont szerette nézni a cserepeket. A Hold is szereti nézni őket. Legalábbis ebben hitt.

Házukban még égtek a lámpák. Apja sohasem feküdt le a lányánál korábban. Valahányszor haza érkezett karjaiba zárta Rihorut. Most se volt másképp. Számára a lánya jelentett mindent. Talán ezért, talán más miatt feltétlenül megbízott benne, holott Rihoru még messze volt a felnőtté válástól. Ám mindennél erősebben tartotta jeges markában a félelem, hogy elvesztheti őt. Kettős spirál játszadozott benne.

Lánya nevetve bontotta ki magát apjának karjaiból és vidám hangon csak ennyit mondott:

- Haza jöttem!

Ezután elmesélte hány hullócsillagot látott, de a kívánságát persze, megtartotta magának. Tudta jól, hogy érvénytelenné válna, ha megosztaná apjával. Nehéz vállalkozás volt neki, hiszen a legszívesebben azonnal elmondta volna, ezért inkább sietve megtömte a száját az asztalra kikészített rizsgombócokkal. Nem győzte rágni őket.

Konyhájuk, sőt otthonuknak szerény, már-már spártainak mondható kialakítása miatt szinte egybeolvadt a nappalival és a hálószobával, valamint a fürdővel, ami alig volt elegendő kettejüknek. De ők szerették ezt a kis házikót, és ez volt a lényeg.

Miközben evett megcsörrent a telefon. Apja először meglepődött rajta, és csak a harmadik csörrenésre ment oda hozzá és vette fel. Rihoru arcára is kiült a csodálkozás. Ki kereshet minket? Még rágni is elfelejtett annyira nézte a telefonnal a kezében álló apját.

- Igen, itthon van, de ki keresi?

- Osztálytársa? Sose mesélt még rólad.

- Hát jó, mindjárt szólok neki.

Apja félretette a kagylót, és némi bizonytalansággal a hangjában szólt a lányának, aki már lenyelte az utolsó falatot is.

-  Ki az, apa?

- Egy lány, azt mondja, hogy az osztálytársad. Cordellia Albarjev néven mutatkozott be. Ismered?

- Ó, az osztályelnök!

- Akkor felvehetnéd, biztosan valami fontosat akar mondani.

- Igen… persze!

Rihoru felemelte a kagylót, és vidám hangon beleszólt.

- Itt Rihoru, miben segíthetek, osztályelnök asszony?

- Szia, Rihoru. Szeretném, ha holnap részt vennél az iskolai megbeszélésen. Tudom, hogy idáig nem igazán beszéltünk egymással, de… Ezen szeretnék változtatni, és ezért jó lenne, ha eljönnél. Meg aztán kellene a támogatásod. Tudod, mikor kezdődik?

- Ó, persze, szívesen megyek, osztályelnök asszony! Hogyne! Örömmel segítek, bármiről is legyen szó!

- Ennek igazán örülök, Rihoru! Akkor holnap! Jó éjszakát!

- Jósszakát!

Rihoru arcáról egészen az elalvásáig nem tűnt el a mosoly, és apja ennek kifejezetten örült. Talán a dolgok végre megváltoznak, erre gondolt, amikor elnézte lányát, amint az szinte kirepült a fürdőszobába. Nevetés hallatszódott onnan.

Rihoru