Kobold és a Hold

Felhőt szippantott a Hold,
Pipájába csillagport szórt
– Amit egy koboldtól csórt,
Nézett is rá, csúnyán szidta
Miközben a holdfényt itta –
Ó, de inkább dohány szína’
Füstölgött, a Hold pedig prüszkölt –
S a felhő kereket oldott,
Záporozva a Koboldra hullott –
Akit így sikeresen jó kedv ellen beoltott!

Borderlands – Nincsenek hősök [Lilith naplójából]

Küzdjek az életemért? Ez valamiféle jó tanács akart lenni, vagy fenyegetés?

Amióta megérkeztem Pandórára folyton folyvást ilyen tanácsokat kapok. Az most teljesen lényegtelen, hogy ezeket a tanácsokat jó szándékkal adják-e.  A másik, amit gyakran hallok, az valahogy így hangzik: Sohase menj egyedül, szerezz társakat, különben halálra vagy ítélve. Nem tudom pontosan, de ez a dolog lényege. Fél éve élek itt. De még egyszer sem kellett segítség, igaz néhányszor már újra alkottak az elmentett DNS memóriámból. Furcsa érzés meghalni, és rá tíz percre megszületni. Az ilyesmi… hogy is fogalmazzak? Bizarr, emellett meggondolatlanná teszi a hozzám hasonló szerencsevadászokat, akik a Kamra után kutatnak.

Néha úgy érzem magamat, mint egy éretlen kölyök, aki nem képes felfogni a kockázatok jelentette veszélyt, és túlságosan is az élvezeteinek él, anélkül hogy átgondolná a figyelmeztető szavakat. Az Őrangyal gyakorta figyelmeztetett. De mit tehetnénk? Gyakorlatilag halhatatlan vagyok. Elméletileg már más kérdés. Tízszer haltam meg és alkottak újra. A DNS memóriámban tárolódó emlékeket és hozzájuk tartozó érzelmeket a sajátoménak érzem.

Nem úgy tekintek magamra, mint egy másolatra, akinek létezése csupán a kudarc kijavítását szolgálja. Ugyanolyan vagyok, mint azok az emberek, akik még nem jártak itt. Az itteniek többsége… őrült. Nagyon durván őrültek. Hozzájuk képest én nagyon is emberi vagyok. Igaz, ha már ott tartok, hogy velük kell összehasonlítanom magamat, meg lehet érteni a helyzetem… komplikáltságát. Másolat, vagy sem, képességeim valóságosak.

A hely, ahonnan származom, szinte kilökött magából, mint valamilyen beültetett szervet, amely sehogy sem passzolt a rendszerbe. A tehetségem… a fázisváltás gyűlölettel töltötte el az embereket. Féltek tőle. Veszedelmesnek tartottak. És a férfiak… a félelem mellett a vágy is ott lobogott a szemükben. Szirénnek hívtak. Volt néhány piszkos ügyem, nem tagadom. Haltak meg néhányan, amikor szembe kerültek velem. De azok megérdemelték. Nem számított, hogy gyilkosok és erőszaktevők voltak, vagy sem. Az számított, amit tettem velük. Ahogyan tettem. Ó, nem úgy intéztem el őket, mint ahogyan a legendás szirének tették volna. Náluk némileg finomabban.

A fázisváltás során kilépek a normál térből, de ugyanúgy befolyással bírok rá. Fizikai változásokat vagyok képes előidézni benne. Ellenségeim megtapasztalhatták milyenek is ezek, de elmesélni már nem igen tudnák. A Pandóra sok szempontból kívánatos. Szirénként keresve sem találhattam volna jobb helyet, ahol korlátlanul cselekedhetek. Itt jóformán mindenki az ellenségemnek számít. Többségük elég őrült és beteges ahhoz, hogy lelkiismeret furdalás nélkül nyírjam ki őket. És élvezem, igen! De a lényeg nem a gyilkoláson van, inkább a szerencsevadászaton.

A Kamra jelenti életem első nagy és talán valódi célját! Mintha… ez lenne minden, amiért érdemes élnem. Furcsa érzés, nemde? A Pandórán ritkán számítanak az érzések, de én ennek ellenére dédelgetem őket, mert az enyémek. Az őrület világában, ahol te ölsz, vagy téged ölnek meg, talán nincs is nagyobb előny a többiekkel szemben annál, hogy képes vagy érezni. Szerethetsz, gyűlölhetsz és szomorkodhatsz… de sohase mutasd, tartsd titokban! Egy újabb szabály, amit hamar megtanulsz, ha itt kell élned. Régebben, mielőtt felfedeztem volna, mire vagyok képes, sokat sírtam. A szüleim után, akiket sohase láthattam, a ház után, mely csak a képzeletemben létezett, és az éhségtől. Az éhség volt a legszörnyűbb mind közül. Elázhattam és vacoghattam, nem érdekelt, de ha nem ehettem semmit… Tudjátok már egészen fiatalon csinos lehettem, mert a hajléktalanok… vagyis inkább a hidak alatt, és az elhagyott sikátorok csőcselékei gyakran bepróbálkoztak. Próbálkozhattak is, mert senki sem szabott gátat nekik, miután a kormány kisemmizte őket, majd, mintha sohasem léteztek volna, megfeledkeztek róluk. Kicsivel többet tudva a világról, és az emberi természetről, ami romlottabb tud lenni, mint egy hónapokon keresztül bespájzolt skag hús, világosan látom mi vezette őket. Az elkeseredettség. És az öröm, még ha másnak a kárán is, esztelen hajszolása, amiből annyi jutott nekünk, mint az ételből, ami leginkább a levegőben szálló porhoz volt hasonlatos. Rühelltem minden életben töltött percet.

Milyen könnyű itt minden! Elég csak megetetni az automatát egy kis apróval, és az már köpi is a kaját, meg amit szeretnél. Az emberek kapkodnának az ilyesmiért odahaza. Nem fizetnének egy árva petákot sem, inkább kifosztanák az összeset. Szóval, nem oldana meg semmit. Persze itt sem mennek olyan rohadt egyszerűen a dolgok. Például, ha nem tudsz elég lóvét összeszedni kajára, és éhen halsz, vagy ha kiszáradsz, mert már órák óta a tűző napon koptatsz, akkor hiába állítanak helyre. Ugyanúgy megdöglesz. Többször is. Nálunk a halál az hétszentség, hogy bekövetkezett, nem volt apelláta. Ha elpatkoltál, úgy maradtál. A nyomorban élő emberek százai végeztek magukkal nap, mint nap. Volt, amelyik a szemem előtt nyuvadt ki. Nem foglalkoztatták olyan kérdések, mint a gyermeki lélek, satöbbi. Egyszerűen kinyírta magát. Amikor épp nem egy csapat, kiéhezett vadállat elől menekültem, arra is volt időm, hogy körülnézzek. Mindenfelé holtak feküdtek. A vér és a mocsok, amiket az égből aláhulló savas eső elegyített egymással. De sose maradtak sokáig temetetlenül. Eltakarították őket. Ugyan ettől semmi lett tisztább, inkább valamivel jobban elviselhetővé vált az élet. Kislányként, amennyi fogalmam volt az engem körülvevő világról, sejtelmem sem volt arról, hogy létezik egyáltalán másfajta élet. Túlságosan is fiatalon, alig 1-2 évesen csöppentem bele ebbe a torz Csodaországba, ahogyan az ott élők nevezték… [End of transmission. Recovering…]

Csak haladni előre, ahogy a jó öreg halárus mondta mindig, mielőtt kifilézték egy alig fél kilós mutáns dögért, amit valahonnan a folyó legszennyezettebb részéről halászott ki. Azt én se tudom miért pont onnan, de fogadni mernék erre is lett volna valamilyen bölcsnek hangzó, ám alapjában végtelenül egyszerű magyarázata. Persze a halála nem sokkal, amit volt szerencsém páholyból végignézni az egyik szemetes lerakó mellett szisztematikusan körberendezett kukák egyikén ücsörögve (egy fogpiszkálónyi halcsontot rágcsálva), megörvendeztetett egy életre szóló bölcselettel. Valahogy így hangzott: A békés elmúláshoz izgága lelkiismeret kell. Kíváncsi vagyok, hogy vajon azok a férgek mennyit szenvedhetnek mielőtt a túlvilágra kerülnek. Az ő belső hangjuk egészen biztosan kussban vegetál. Nem mintha sokat tehetne. Jobb így neki. Az öreg halárus a furcsaságai ellenére – merthogy a mutáns halak árusítása nálunk is túlzásnak számított – egész kedvelhető figurának számított. Talán lelkiismeretesnek is. Ez okozhatta a végzetét… Illetve nem is, azt egy guberált kacatokból eszkábált közelharci fegyver okozta, amit mi leginkább csak úgy hívtunk: az Alantas. Első ránézésre is lesütött róla milyen célt szolgál. Nem egy alkalmam akadt megfigyelni milyen hatékonyan szabja át az embert, teljesen kifordít önmagadból, ha szerencsétlenségedre összefuttok. Na persze természetem révén én se odázhattam el túlzottan sokáig a csodás randimat ezzel a szemét jószággal. Korábban is akartak rólam lefaragni néhány kilót, de sosem voltam igazán veszélyben. Amíg össze nem akaszkodtam az Alantas gazdájával, Trecius-szal. Igen hangzatos név ez, ezt már akkor elismertem, mikor még csak hallomásból ismertem a fickót. Csillagtalan éjszakáimon, a gigapolisz fényeitől roskadó ég alatt, a kaja mentes gondolataimba mártózva agyaltam milyen is lehet ez a Trecius. Egyfajta szabad szellemű, magas és jóképű ember képe elevenedett meg előttem; a mennyekből alászállt kaszás, aki válogatás nélkül ragad el halárust és helyi bandavezért. Az ő róla szóló történetek hatására furcsa, félelemmel vegyülő tisztelet alakult ki bennem. Végre valaki, aki hozzám hasonlóan nem bír a “rendszerrel”. Aztán bamm, kinyírta a halárust. Én pedig egyszerűen leszálltam a kukáról, majd megragadva azt, megindultam Trecius felé, és hozzávágtam. Eszembe se jutott használni a képességemet. Irányítani se tudtam még nagyon, de abban a pillanatban ez át se futott rajtam. Csak cselekedtem. Azzal a lendülettel, amivel útnak indítottam a szebb napokat se ért kukát, át is repült a gyilkos feje fölött. És nem azért, mert ennyire magas ívben dobtam volna. Addig figyelemre se méltatott, de a támadásom és egyben be nem tervezett sértésem hatására észrevett. A kezében, a halárus húsában háromszor megmártóztatott Alantas gazdájával együtt felém fordult. Szégyen a futás, ám ha felszeletelnek egy otromba vágóeszközzel, az még rosszabb, szóval fuss! – Gondoltam valami ilyesmit mondott volna az öreg halárus, és nekieredtem…  [End of transmission. Recovering…]

Bamm!

Közbevetett Sors [A Lineage II fan-fiction]

Még évezredeken át irányították a világot, miután balga módon úgy gondolták legyőzhetik őket az emberek. Baium, az Elmoreden Birodalom uralkodója, arrogáns meggyőződésében, miszerint isteni hatalomra tehet szert, csatára hívta Áden istenségeit. Alattvalóival felépíttette az Örökkévalóság Tornyát, hogy elérhesse a mennyekben lakozó isteneket. Einhased, vagy, ahogy a tündék hívták Andariel, a Teremtés Istennője, féktelen haragra gerjedt az emberek gőgösségétől, s megátkozta a mérnököket, és a mágusokat, Baiumot pedig örökéletre kárhoztatta, a torony legtetejébe zárva, arra ítélve, hogy onnan nézze végig birodalmának évszázados pusztulását. Baium megőrült, látván, mint hullik szét körülötte világa, s lassan szörnyeteggé változott. Tornya úgy vált ismertté, mint az Arcátlanság Tornya, melyet elzártak a köznéptől. De most, hogy Ádent magára hagyták az istenek, az itt élő fajok kezébe került saját sorsuk irányítása.

Szürkén oszladozó felhőkön szúrta át fénylándzsáit a nap, hogy mielőbb véget vethessen a reménytelenül komor képnek, mely most a több órás véres csata végeztével még nyomasztóbb volt. Az Agónia Csatájaként vonult be Áden történelmébe. Az ősi kontinens két legnagyobb klánjának ütközete zajlott le a Vadászok Falujától nem messze húzódó völgyben, ahol Áden valamennyi faja ontotta egymás vérét, feledve közös származásukat. A csata már régóta érett, s csupán arra a vitára kellett várni, mely végül elkerülhetetlenné tette az elmúlt korok egyik legnagyobb összecsapását. A harc nem a völgy irányításáért zajlott, s még csak nem is egy vár bevétele volt a cél. A bosszú, a leszámolás nyughatatlanul gerjesztődő érzése kényszerítette őket a revánsra.

A kirobbant vita, mely az egyik fél halálával végződött, a sértett klán kapitányáéval, volt az utolsó csepp. A kapitánynak már többször is sikerült összetűzésbe kerülnie más klánok tagjaival, de ezek során sohasem történt fizikai atrocitás, így a megtorlás is elmaradt. Emellett az érintett klánok kisebbek voltak, továbbá nyugalomra intette őket a kapitány klánjának erő-fölénye. El kellett tűrniük a túlzott erőszakoskodását, s túlzott nagyképűségét, ami miatt biztonságban érezte magát a kapitány. Úgy gondolta, hogy a mögötte álló erő feljogosítja az olyan vadászterületek birtoklására és az ott tanyázó szörnyek leölésére, ahol éppen dolga akadt. Félelmet keltett jelenléte, bárhol is járt, s ősi módszere, mások manipulálására, nagyon jól működött. A Sötét Tündék már évszázadok óta alkalmazták ezt a megoldást sikeresen.

Elbizakodott, és ebből következően óvatlan volt, amikor vitába keveredett egy, nála alacsonyabb rendűnek, s gyávának titulált íjásszal. Úgy vélte, hogy egy távolról küzdő harcos méltatlan bármilyen csatatérre, és ezért nincs semmiféle joga a szörnyek megölésére. Pallósát használva próbálta elűzni az íjászt, de az mintha meg sem hallotta volna a kapitány fenyegető szavait. Sylimo tudta, hogy a másik egy szintén jelentős klán tagja, emiatt gondolta a másikat nagyképűnek, s túlságosan is merésznek, amiért rá sem hederít. Tévedett. Az íjász sohasem találkozott még Sylimoval, hírét sem hallotta, így arról sem tudhatott, hogy ő lesz az első, aki ténylegesen kivívja a kapitány Pallóssal lesújtó haragját. A tünde íjászt is védte az a köd, ami elrejtette azokat a tényeket, melyek ismerete talán megelőzhette volna a későbbi vérontást. Ő ugyanis nem Ádenen született; egy másik kontinens, Garcia szülötte volt.

Garcia csontig hatoló félelemmel töltötte el a köznépet, sőt még a harcosok közül is sokan rettegve hallották a róla szóló történeteket, így attól is féltek, melyek onnan kerültek át szülő-földjükre. Átkozott Kontinensnek hívták. Emiatt is volt meglepő később az emberek számára a tény, hogy egy Fehér Tünde mondhatta otthonának a legendásan gonosznak nevezett garciai királyságot. Ez a tény elegendő indok lett volna ahhoz, hogy megkeresse őt a Lilium klán vezére a tünde Ádenre való megérkezésekor. Első találkozásuk emléke élete végéig kísérte.

Paryaka, a sok csatát megélt vezér elámult azon, amit látott a gludini kikötőben. A hírek, melyek a tünde érkezéséről szóltak, eljutottak az ottani népek füleibe is, s bár számított erre, a szeme elé kerülő látvány elborzasztatta. A Fehér Tünde hajóját lángok borították. Paryaka félve attól, hogy a garciai is lángokban veszett, hezitálás nélkül belevetette magát a babonás félelemtől vérszomjassá vált tömegbe. Ő neki is voltak fenntartásai, de eszébe se jutott volna idáig elmerészkedni egy idegennel szemben, akiről származásán kívül, jóformán semmit sem lehetetett tudni. A Lilium vezére megpillantotta a tömeggel szemben álló magányos alakot, és tudta, hogy nincs több ideje a késlekedésre: sietnie kellett!

A törékeny tünde megúszta hajójának felgyújtását, de arra már semmi garancia nem volt, hogy a dühös, eszét vesztett tömeggel szemben szerencséje lesz. Egyre beljebb nyomakodott a tömegbe, és bízott abban, hogy hatalmas, egész testét védő fehér páncélja, s hatalmas fekete kardja elegendő helyet biztosít az őrület embertengerén át. Miközben átvágott az emberek tömegén, zavarodott és csodálkozó tekintetek kereszttüzébe került. Azokban, akik észrevették feltámadt a remény, hogy a vezérlovag a tünde miatt érkezett. A vörös csuklyás tünde némán, természetellenes nyugodtsággal állt, fejét lehajtva; úgy tetszett tudomást sem vesz az ő vérét követelő, ám mégis félelemtől megtorpant tömegről. Mintha várna valamire.

Paryakát csak néhányan ismerték fel ebben a zűrzavarban, de e kevesek lassan meg- értették, hogy itt nem lesz semmiféle vérfürdő, és a nélkül oldódik meg ez a kellemetlen szituáció. A pokoli lángok az egykori hajó egészét nyaldosták, a kénköves, a hajó kamráiból felszálló füst még Paryaka kitartását is próbára tették. Damaszkuszi kardja szinte életre kelt az elviselhetetlen hőségben: vörösen fénylett tüskéi között. A vezér a tünde elé ért, aki hajóról való megmenekülése óta nem mozdult meg. Paryaka feltette magában a kérdést, hogy mire várt, amikor játszi könnyedséggel leléphetett volna. Ehelyett itt várakozik, s nem ő nem tudja az okát ennek a valószínűtlen cselekedetnek. Mindenesetre, gondolta, biztosan jó oka van rá.

A Fehér Tünde, vagy, ahogy az itteniek suttogták félelemtől reszkető hangon, a vörös csuklyás démon, közelebbről még törékenyebbnek látszott, de ezen, semmi csodálkoznivaló nem volt, hiszen már nem egyszer találkozott tündékkel, sőt ismert is néhányat, és ő rájuk nem volt jellemző a testesség. A tünde ruházatán ismeretlen, garciai eredetűek lehetnek, feltételezte magában Paryaka, és tünde rúnák váltogatták egymást, mellmagasságtól bal combjáig. A vörös legtöbb árnyalata és a fehér szín keveredett bőrből készül két részes viseletén. Garcia Királyságának eme hírnöke nem pusztán származásával és különleges ruházatával, vagy éppenséggel, még a tündéktől is szokatlan természetével keltette fel a figyelmet, az egész kép legfontosabb eleme a Fehér Tünde hátán pihent: karcsú, szépen ívelt, s a tenger vad hullámait idéző íj végek, melyek egy-egy rubintvörös drágakövet foglaltak magukban. Igaz, hogy az íjból leginkább felső része látszódott, de az sejtetni engedte a folytatását. A Fehér Tünde vállára erősítette bőrszíjas tegezét, melyekben, alkar hosszúságú főnixtoll nyilak pihentek.

Paryakának tetszett, amit látott, ám öröme nem lehetett teljes, hiszen alig látott valamit a tünde arcából, aki lehajtott fejjel, s csuklyával rendesen elrejtette magát a kíváncsi, gyanakodó tekintetek elől. Az sem segített helyzetén, hogy a garciaival ellentétben, ő róla megtermett izzadtságcseppek göröngyöztek le, s folytak a szemébe. A ropogó tűzön, s néhány ember halk mormogásán kívül a csend uralkodott a gludini kikötőben, melyet az eleinte őrjöngő tömeg a pokol kapujává változtatott. Paryaka nem bírta tovább szó nélkül; hangja fegyelmezett volt, némileg barátságos, de a Fehér Tünde érezte rajta a feszültséget.

– Üdvözlet Ádenen, idegen tünde uram! – Paryaka jobbnak látta, ha tisztelettel beszél vele.

Sajnálom, amiért ilyen fogadtatásban volt része, – fejével a már majdnem leégett hajó felé bólintott -, de örülök annak, hogy legalább a meglepetésen kívül nem érte nagyobb baj.

Halvány mosoly jelent meg borostás arcán.

A tünde némán, alig észrevehetően felemelte a fejét, s megcsillantak a szemei. Bólintott Paryaka szavaira, ám nem adta jelét annak, hogy értette volna az ádenit, mert néma maradt. Válasz helyett lassan, szinte komótosan leemelte hátáról íját, majd egy nyilat helyezett a cérna vékonyságú húrra. A vezér rosszat sejtve megfeszítette izmait, s támadásra készen maga elé emelte damaszkuszi pengéjét. Ebben a pillanatban, egy szempillantásnyi idő alatt elsüvített a nyíl a feje mellett, s egy tompa puffanás hallatszódott, amint leterítette áldozatát. Alig volt idejük felfogni az embereknek mi történt, és Paryakának is beletelt legalább negyed percébe mire ráeszmélt a történtekre. Az eddig láthatatlan árnyék ott feküdt a kikötő partjának apró-szemű homokjában. Egy kisebb gyűrű alakult ki körülötte, ahogyan az értetlenül bámuló emberek körbevették élettelen testét. Kisvártatva ők is rájöttek, hogy a halálos nyíl a tündéhez tartozik.

Paryaka a kivont karddal óvatosan megfordult, és amikor meglátta a leterített alakot, nyelt egyet. A Sötét Tünde mellett ott hevert egy fekete, árnyvadászok által használt tőr is. Nem volt feltűnő, és emiatt még veszélyesebb fegyvernek számított. A Lilium vezére összerakta magában az elmúlt másodpercek esemény töredékeit, s rájött, hogy a Fehér Tünde nélkül már halott lenne. De a véletlennek köszönhetően életben maradt, s a még holtában is, a mindenre elszánt tekintetű gyilkost se készíthette fel a gondolatainál gyorsabb halál. A főnixtoll nyíl a fejét fúrta át a szerencsétlenül járt kaszásnak, s Paryakának kényszerítenie kellett magát, hogy elszakítsa tekintetét róla.

Megmentője, a veszély elmúltával visszahelyezte íját hátára, és felhajtotta csuklyáját. Az ádenit megdöbbentette a tünde szépsége. Egy fiatalnak látszó nő, türkiz zöld szemekkel, és az ősz színeit magába olvasztó hajjal állt előtte. Paryaka megértette, s a városiak is megértették azt, hogy a Fehér Tünde törékenysége, s védtelensége látszólagos. Amikor megszólalt az a tavaszi szellők lágyságát idézte.

– Amelaiya Núr vagyok, Garcia Királyságából. És nem kell úrnak szólítania, erre külön megkérem. A halandóknak, mint amilyenek az emberek, nem könnyű különbséget tennie nálunk férfiak és az asszonyok között, de ha jobban megfigyel engem, – itt mosolyra húzódott a szája -, de ha jobban megfigyel, felismerheti rajtam azokat, a nemi hovatartozásomat hirdető sajátosságokat, melyekkel könnyedén eldöntheti a kérdést.

Paryaka igyekezete ellenére újra végigfuttatta szemeit a tünde testén, és a kidomboruló és a kecses formák láttán a felismerés azonnal jött, s vele együtt az arcán megjelenő halvány pír, de azt elrejtette a hőség okozta vörösség. Ahogyan benne is, úgy a tömegben is alábbhagyott a feszültség, s itt-ott megjelent néhány halvány mosoly az emberek között. A gludini férfiak némileg gyorsabban ocsúdtak fel a tünde szépségét látván. Valahogy háttérbe szorult a Fehér Tünde származásának kérdése. Az ádeni Lilium vezér többször is találkozott már tündékkel, sőt klánjában is volt belőlük szép számmal, de Amelaiya határozottan újdonság volt. Több szempontból is. Furdalta a kíváncsiság, hogy mi szél hozhatott egy ilyen gyönyörű, s egyben veszélyes teremtést egy olyan messzi, és gonosznak tartott földrészről, mint amilyen Garcia is.

– Ha erre kíváncsi, vad szelek és a sürgető sors hozott ide Ádenbe, ember uram. A végzet egyik csatlósa ott pihen a homokban. Ez a csatlós pedig azon volt, hogy véget vessen egy életnek.

– Akkor hát jól gondoltam. De árulja el, asszonyom, mi cél vezérelhetett bárkit is, hogy így életemre törjön? És honnan tudta miféle baljós fellegek készülődnek ellenem?

– A Sötét Tünde egy árnyvadász volt. Sohasem látni őket egyedül, kerülik a feltűnés. A cél egy vélt veszély bekövetkeztének megakadályozása. – Ameliya itt elhallgatott, s érdeklődve figyelte hogyan önti el Paryakát a bosszúság.

– Miféle veszélyt jelentenék én valamiféle ködös, mert, hogy erről nem esett szó, talán nem is létező valamire nézve?! – kérdezte Paryaka haraggal eltelve.

– Talán nem is annyira ködös ok Garcia Királyságának megtámadása. Az árnyvadászok céhe úgy hiszi klánod, s személyed megerősödése hatalmas veszélyt jelent szülőföldjükre nézve. Egyre több területet szereztek meg, ezzel kiterjesztve fennhatóságotokat, s ugyanezért fenyegetve érzik magukat a kisebb uralkodók is, akik felosztották maguk közt az ádeni régiókat. De előretöréseteknek nincs vége, s ahogy kiteljesedik, úgy fordultok majd más, eddig ismeretlen földek felé. Az embereket, s így téged veszélyesnek tartanak. Nem is annyira Garcia jövőjét illetően, sokkal inkább saját hatalmukat féltik tőletek.

– Ez ostobaság! Igaz, hogy erősek vagyunk, de meg sem fordult a fejünkben Garcia elfoglalása. De, amire eddig nem kaptam a választ, az hogy honnan tudta miféle veszély les itt rám? Összebeszélt ezzel a céhvel? Választ akarok!

– Csalinak kellett. – Amelaiya figyelmét nem kerülte el a kardmarkolatot még szorosabban markoló Paryaka szemének éles villanása. Igyekezett megnyugtatni, hogy a szerepe némileg több annál, mint amire arra következtethetne. Ezért így folytatta:

– Az árnyak közül leselkedett, készülődött a veszély, hogy egy fekete tőr alakjában lecsaphasson. Fényt kellett derítenem erre, a napfényt megvető céh, ármánykodásra, s ezt csak úgy tehettem meg, ha hagyom a dolgok olybeli alakulását, hogy önszántukból feddjék fel magukat, s vele együtt meggyőződhessem következtetéseim helyességéről.

Garcia uralkodójának személyes végrehajtójaként nem vallhattam kudarcot, s ez űzött tovább olyankor is, mint amikor a sötétben tapogatóztam. Az Árnyvadászok céhét csak az általuk tudatosan maguk mögött nyomokat követve tudtam követni, de azok…

–  Tévútra vezették. – fejezte be helyette Paryaka, akit némileg megenyhített a tünde szavaiból kihallatszódó keserűség.

A Fehér Tünde lassan bólintott, s a szája apró, örömtelen mosolyra húzódott. Mielőtt folytatta volna, keresztülhordozta a tekintetét a már hosszú percek óta szótlanul álló tömegen. Itták a szavaikat.

– Az árnyvadászok azonban súlyos hibát vétettek, amikor ez egyszer valós nyomot hagytak hátra nekem. Egy lezüllött, főként csavargók látogatta kocsmában kaptam meg a hírt, miszerint elérkezett az idő a tényleges cselekvésre. Sokkalta megbízhatóbb szavú emberektől tudtam meg, hogy Ádenre küldenek egy árnyvadászt a feladat elvégzésére.

Eleddig szavaikat nem kísérték nagyobb tettek, de miután Garciában nem sokat adtak a céh szimpatizánsainak aggodalmaira, úgy az árnyvadászok, ahogy már többször is az idők folyamán, úgy döntöttek, maguk veszik kézbe az irányítást. Gyorsan hoztam meg a döntést, s az uralkodó elé járultam, hogy hajót szolgáltasson nekem, amivel ide jöhetek.

Sürgetett az idő, s a tervezett időben indultam útnak, mint Garcia Királyságának egy nemese, akinek célja a parádézás, s ezzel a figyelemfelkeltés. Valódi küldetésemet még csak nem is sejthették. Egy garciai érkezése itt különösen nagy félelmet kelt. Mindent megtettem azért, hogy érkezésemről tudomást szerezzen mindenki ezen a földrészen. Hergelnem kellett az embereket, számolva azzal az eshetőséggel, hogy megtámadnak. Bíztam érkezésedben. És abban, hogy időben jössz.

Az árnyvadászoknak soha vissza nem térő alkalomnak tetszett a mostani. Egy felbolydult, vérszomjas tömeg, ahol könnyedén teljesíthetik küldetésüket, s a helyzet további alakulása meggyőzte a Sötét Tündét, hogy az események őt és tőrét szolgálják. Beleesett abba a hibába, amibe az engem megtámadók is: azt hitték azért érkeztél, hogy végezz velem, vagy legalábbis rám ijessz, s elűzz Ádenről. Míg velem törődsz, addig észrevétlenül férkőzhet a közeledbe, s ölhet meg. Hibázott. – Amelaiya, mondandója befejeztével, elsétált Paryaka mellett, egyenest az árnyvadász mozdulatlan testéhez, s lehajolt hozzá.

Ajkai szavakat formáltak, de hang nem társult hozzájuk. Felemelte a Fekete Tőrt, s eltette oldalára erősített pengetartójába. Ezt követően Gludin felé vette az útját, ami értetetlenül, s zavart pillantású férfiakon és nőkön vezetett állt. Vártak valamire, de nem erre. Kimondatlan kérdések zakatoltak bennük, de most hogy így faképnél hagyják őket, bármiféle megfeddés vagy számonkérés nélkül, zavarta őket. Paryaka is késve jött rá, hogy követnie kellene a Fehér Tündét, mert több kérdése is lenne hozzá. Ám az, amikor megállította, csak ennyit mondott neki: Mától a Lilium Klán tagja vagyok, Paryaka uram.

Amelaiya Núr at the burned Gludin Harbor

Éjszakai nap…

Késve gyúltak meg a fények. A városon végig hömpölygő éjszaka már mindent elárasztott. Könnyedén söpörte félre a nappali világosságba kapaszkodó szíveket. Az éjszaka alá szorult épületeket még az emberi találékonyság se hozhatta felszínre; rejtve maradtak. Az éjszaka mélyébe zuhant városért csak erőtlen szavak harcoltak, de még azokat is elfojtotta az északról alászálló szél. Veszni látszott minden, mit a napot övező, vegyes érzelmekből álló, egyféle tisztelettel őrizgetettek maguknak a városlakók. A visszahúzódó, ám még tajtékzó éjszaka felszínén megcsillant egy szokatlan fényjáték. Egy kicsi korong játszadozott a felhők áztatta égen. Ellene küzdött az éjszaka, de a korongocska magabiztosan teljesítette a rábízott feladatot. Fényességgel elhalmozni mindazokat, akik vágynak rá, míg el nem érkezik a hajnal. Küldetése mellett arra is jutott ideje, hogy kérkedjen kölcsönvett fényével. Ami azt illeti, örömmel adták neki, de ő máshogy tekintett rá, nem csupán egy ajándékként. Kérkedését amúgy is a mesterséges fényforrásoknak szánta. Csöppet sem zavarta a tény, hogy az emberi “napocskák” néha nála sokszor erősebb fényt adtak. Ő egyszerűen büszke volt arra, hogy az ő fénye igazi. És ez az egyszerű tény boldoggá tette. Mint ahogyan az is, amit az éjszakába bugyolált egyik városkában látott. Mert hát hiába tartotta saját fényét többre a mesterségeseknél, elismerően nyilatkozott a városi jégpálya kivilágításáról. Talán az emberkéz által világra hívott fény nem vetekedhetett a napéval, de a földöntúli megvilágítással elvarázsolt jégpálya őt is megragadta. Valamiért nem lepődött meg, amiért az emberek élvezettel keringtek körbe-körbe. Emlékeztették saját magára, s a vele együtt táncoló társaira. Őszintén örült nekik. És tisztelte is őket, hisz’ boldognak, gondtalannak tűntek még az őket körülzáró éjszaka ellenére is. Ezért egyáltalán nem lepődött meg, mikor egy fiatal pár (tényleg azok lennének?) versenybe kezdtek, de az egyikőjük pár méter megtétele után olyan tízpontos hátast dobott, amit bármilyen kaszkadőr megirigyelt volna. Hát még akkor, ha utána rekordidő alatt talpra is állt, láthatóan minden nehézség nélkül! És mégis boldognak látszódtak! A fiú szemében (ezt bár nem látta, de próbálkozásaiból ítélve) vad tűz lobogott. Ennek a tűznek a fénye még az éjszakában se lenne elegendő, viszont mindez nem számított, mert elszántan egyszerre próbált megtanulni korcsolyázni, és imponálni a lánynak, miközben egyre lelkesebben igyekezett nevetésre csalni arcát. Valahányszor nevetett, a fiú az eséseket könnyebben viselte. A lány meleg mosolya további küzdelemre sarkalta. Tudta, hogy közel sem kínál annyit a lánynak, mint azt szerette volna. Így minden erejét a lány szórakoztatására fordította. A Hold szívesen figyelte ifjonti lelkesedését, és őszintén remélte, hogy a lányt is hasonlóan megnyerte.

Az éjszaka, hatalma ellenére, akkor vesztett, és amíg a fiú mosolyogni, nevetni látja a szeretett lányt, addig veszteni is fog. 

[… Most, több, mint kilenc hónap elteltével a lány mosolya a legfontosabb a világon, ezen nem változtatott sem az idő, sem pedig az egyre komorabbá váló élet…]

White Sun

Kérés ^^

Mivel már régen írtam “normális” bejegyzést, ezért most megejtem 😀 Bár ez első sörben afféle kérés lenne azokkal szemben, akik néha napján, felnéznek erre a “csodálatosan” összerakott blogocskára =) A kérésem pedig a következő lenne: ha már elolvassátok, amiket firkantok, akkor szeretném ha a véleményeteket is leírnátok =) Ne féljetek, nem harapok 😛 Az oroszoknak persze nem kell véleményt alkotniuk, ha nem értik, amiket leírok, de akik tudják miről van itten szó, azok igazán leírhatnának valamit 😀 Hát ennyi lenne, remélem elérek valamilyen hatást ezzel XDD

 

Szavanna…

Mező, de nem akna, hanem a lábam előtt elterülő Szavanna,
Száraz, de nem félig, itt-ott csak néhány vízcsepp fénylik,
Édes, egészen, a vadsága megrészegít, lassacskán és szépen,
Nem kezes, nem is bárány, sokkal szebb, ez természetes,
Megkapható, de nem könnyen, úgy, ahogy egy gazella szökken,
Válasz, s nem kérdés, latolgass, megéri-e, azután válassz,
Itt a pénz nem beszél, és a kutya sem ugat, egyedül járod az utat,
Veszélyes, de belépni szabad, csak nehogy itt hagyd a fogad!

 

Csetlés-botlás…

Csepp-csepp. Szusszan, s felnéz az égre. Hold. Valaki égve hagyta? Pislog párat, s újra megnézi. Ugyanaz volna? Talán egy másik Hold. Elszakítja tekintetét, de akkor pillantása megakad a csillagokon. Azok is égnek? Ugyan! Sok lesz a villanyszámla. Számolni kezdi őket, eljut úgy tízig. Unalmas, sok van belőlük. Mitől világítanak? Elmű? Ők hülyék ahhoz. Más? Talán. Fáradt és éhes is, mikor mehet haza? Amikor nem kell tovább futnia. És az mikor lesz? Merre is van most? A kertben? A játszótéren? Talán Kamcsatkában? Azt se tudja az merre van. Csak emlékezett rá földrajzóráról. Mikor is volt az már? Tegnap? Előtt? Soha? Futásnak ered, de elbotlik, és a puha pázsiton terül el. Fáj? Nem! Akkor jó… Vizes a fű. Hideg, de kellemes illata van. Bámulja a fűszálakat, s magában számolgatja őket: egy, kettő, három, négy, öt, hat… túl sok. Annyi minden van ebben a világban. Feltápászkodik, és félresimítja csapzott haját a szeme elől. Fut tovább a megszámlálhatatlan feketeség felé.