Az atléta halála

A világ egyetlen pontba zsugorodott össze. Itt egyedül a vég számított, egyetlen cél, melyet a szalag testesített meg. Ebben a néhány másodpercben a futó egy mozdulatlan, de a feszültségtől remegő világot láthatott volna, amit az izgalom, az aggódás, az öröm, és megannyi vad érzelem pumpált szinte robbanásig. Neki ez a világ épp a születésének küszöbén volt. Ha megnyeri ezt a versenyt, akkor újjá születhet, visszaszerezheti edzője elvesztett bizalmát, és úgy végre talán képes lesz a továbblépésre.

Szíve kívülállóként, a saját ritmusában hajtotta szilaj vérét, ami versenyre kényszerült magával a halállal. Ez a küzdelem többről szólt elvesztett bizalomnál és a tovább lépésnél. Ez volt minden. A legősibb harc, amit a kezdetektől fogva meg kellett vívni, és amiben sokan maradtak alul ellenfelükkel szemben. A futó most kétfrontos háborút vívott, és az egyikben vesztésre állt.

Úgy érezte egyre közelebb ér szimbolikus születése pillanatához, és mégis az őt környező világ még mindig némán és tapodtat sem mozdulva meredt az időre. Gondolataiban kereste a választ erre a furcsaságra. Eleinte azon erőlködött, hogy megértse helyzetét, és ahogyan vánszorogva, majd egyre jobban szivárogni kezdtek az emlékek a tudatába, visszahőkölt. Elméje hihetetlen sebességgel adta ki a parancsot a betörő idegenek visszaszorítására és a védelem megerősítésére, de rég elkésett. A feltámadott holtak, melyekről azt hitte, örökre eltemetett, lerohanták tudatát.

Alig nyolc éves lehetett, amikor az első komolyabb ütés érte. Apja gyengének nevezte. Pedig ő mindent megtett. Fiúként viselkedett és öltözött. Kornélia talán többet is izzadt a tornaórákon, mint fiú osztálytársai. Mindenben igyekezett apja kedvére tenni, még ha az nem is látta. Anyja biztosan folyton figyelte őt. Megtehette, hiszen már nem élt. Ő neki nem akart megfelelni, mégis szabad perceiben anyjával beszélgetett. Ezek a beszélgetések adtak erőt neki az első ütés, majd a többi elviseléséhez. Anyjának nem volt kivel beszélgetnie, mert ő még túlságosan is kicsi volt.

Amikor nagyobb lett, és igyekezete ellenére sem szállhatott szembe a testi fejlődéssel, egyre kevésbé volt képes elrejteni másodlagos nemi jellegeit. Apját ez lánya gyengeségénél is jobban dühítette. – Pont úgy nézel ki, mint az anyád! – üvöltötte rá tizenharmadik születésnapjának estéjén. Aznap nem kapott sem pofont, sem ütést.

A legtöbb idejét a pályán töltötte, határait feszegetve. Apja mellett szervezete is büntette a túlzásba vitt sportolás miatt. Gyakran elájult egy-egy kimerítőbb táv után. Mégis, harcosként készen érezte magát az ilyesfajta csaták megvívására. A kiszámíthatatlanul érkező pofonokra azonban nem tudott felkészülni, hiába a testi felkészültség. Tizenhét éves korában kórházba került. Arca és mellkasa tele volt véraláfutásokkal, felszakadt ajkából vér szivárgott. Apja hozta be. Az orvosok kérdezték tőle mi történt, mire ő azt hazudta, hogy megtámadták a házuk előtt, és a sikoltozást hallva azonnal kiszaladt, de addigra elfutottak a támadói. Túlságosan is sokkos állapotban volt ahhoz, hogy tagadjon, vagy egyáltalán ellenkezzen. Még feljelentést is tett! A rendőrök nem fognak találni senkit. Senkit!

Abban a hét napban, amíg gyengélkedett, egyedül az edzője látogatta, a világ többi része mintha megfeledkezett volna róla. Apjának el kellett utaznia munka ügyben. Újabb hazugság. De legalább nem jön be. Boldog születésnapot nekem! Az vázába tett virágcsokrot nézte, aminek színkavalkádja mostanra picit megfakult, de ugyanolyan édes illatot árasztott, mint az első nap. Az utolsó napon senki sem jött érte, egyedül ment haza. Szobájába belépve több tucat érem és serleg várta, legtöbbjüket az első helyezésekért kapta. Ezeket bámulva egyre csak az járt a fejében, hogy valójában sosem lesz első. Ebben az életben nem.

Húsz évesen élete nagy versenye előtt állt, de már az edzője nélkül. Két éve hagyta ott, miután megbukott a regionális versenyt követő drogteszten. Teljesítményfokozót mutattak ki a szervezetében. Kísérletet sem tett a megmagyarázására. Nem mondta el, hogy már három hete alig aludt, mert apjának dühkitörései teljesen elfajultak, és akár az éjszaka közepén is rátörhetett. Még mindig meg akart felelni neki, ezért hallgatott erről és vállalta a büntetést.

Most mégis kapott egy új lehetőséget, hogy bizonyíthasson. Az elmúlt két évben a visszatérésére készült. Világának kifordítása volt a célja, azé a világé, ami most egyetlen pontba zsugorodott össze. Egyedül a kezdet számított, egyetlen röpke pillanat, amikor futva előre tör, hogy mindenkit lehagyva nyerjen. Kornélia érezte a világot széttépni akaró feszültséget; egész lénye rezonált vele. Eljött számára a születés pillanata, amikor is hátrahagyja az életét. Ebben a szívdobbanásnyi időben mondott örökre búcsút édesanyjának és a sosem létezett édesapjának. Kornélia készen állt az atléta halálára.

e2f00d643468bf4ffbde63a99ffae608

Esti verses szösszenet

Időt kergetett csupán, folytatás következett folytatás után

Részegen szédelegve ténfergett  a kihalt, embertelen utcán

Egy szív, két szív, s megáll – köszöntek! – bólint kurtán

Hallotta, vagy csak ködös elméje játszadozott vele talán?

Kedvesét, sörösüvegét – szívét rejtő – elhagyta; szembejött a magány!

Kásás hangon büfögte: Te… te köszöntél rám?!

Az csak horkantott, s a háta mögé mutatott,

A lovas rendőr egyenesen felé baktatott,

Vérmesen odavetette: Hé! Te ott!

Megállította őt, s minden gondolatot.

Kép

Szikra város gyermeke…

Fekete árnyak tekeregtek a hegység lábainál. Fáradhatatlanul hízelegtek az egykori város emlékének, de az rájuk se hederített. Egyedül volt gyászában. Az árnyak talán otthonra lelhettek az egykori tragédia helyszínén, de még nekik sem lehetett nyugtuk, hiszen akadt egy aprócska fényecske, mely őrizte a makacs reményt az új kezdetért.

Hogy fény volt-e? Távolról annak tűnhetett, de közelebbről szemlélve egy gyermek alakja rajzolódott ki. Ha a messzire nyúló, mindenben ott tanyázó sötétségben fény gyúl, legyen az egy gyermek, vagy akár egy természeti jelenség, a hívatlan vendég, aki behízelegte magát, ha tetszik neki, ha nem, hajlandó lesz távozni.

A gyermeket saját halvány derengése veszi körbe. Erőtlen, mégis elűzte az élősködőt, mely az erejét csapolta. Talán tudatában sem volt önzetlenségének, hogy megtisztította a semmivé vált város emlékét az olyan betolakodóktól, melyek csak a helyére vágytak. A város és a gyermek közös otthona volt ez, ahol csak nekik lehetett joguk élni.

Egy otthon, távol a létezéstől, s távol az álomtól, egy köztes világ, egy fél szerzet. Határai átszűrődtek a természet által megépített gátakon, tovább kígyózva olyan távoli tájakra, ahol a pusztulásának hírére felfigyeltek az emberek. Ők se hittek a régmúlt legendáiban, melyek óvva intettek a veszélyre. Az Ezer Halál történeteit inkább tekintették meséknek, mintsem komoly jelnek. Betűi ugyanúgy megkoptak a századok során, mint az Ezer Út vallásának alaptételei. Hitték is, meg nem is, az önfejűségért pedig kegyetlen büntetést kaptak: a létből való kizárást.

Most, ahogy Szikra város gyermeke lassan magához tért, egy új történet bontakozott ki együtt a ködfalakon átnyomuló világgal együtt. A legendák és a követetlen hitek újra szertefoszlottak, de már nem is volt szükség rájuk. A város történelme egyszer, s mindenkorra befejeződött. A mágia soha többé nem kereste fel magának ezt a kísértetté vált hegyet, messze elkerülte.

Ha a mágia el is tűnt örökre, a gyermek nem szomjazta azt, életben maradása immáron csakis a saját testén múlott. Sorsa többé nem múlott a szeszélyes törvényeken, s a természet se erőltette rá elképzeléseit a jól működő világról. Elvesztette kapcsolatát a várossal, és minden mással is, de szabaddá vált. Olyan szabaddá, mint amilyen még senki sem lehetett. Korlátok nélküli élet várta.

Mire a gyermek kinyitotta a szemeit, már csaknem teljesen eloszlott a sötétség, s helyébe a Nap, ragyogó koronájának fénye lépett, megvilágítva mindennek a kezdetét. Zöldellő lankák fogadták első pillantásait, és most először simogatták arcát a vándor szelek. A gondoskodás és a törődés ellenére sírni kezdett. Hangját most senki sem hallotta, senkit sem rázott fel dermedtségéből.

Könnyeinek semmi nem állhatta útját, boldogtalan lelke a szabadság közepette se találta helyét. Túlságosan is fiatal volt ahhoz, hogy a családja, vagy régi ismerősök miatt sírjon. Csupán szeretetre vágyott. Órákkal később már csak szipogott, és az előtte elterülő tájat figyelte. Kíváncsisága győzött szívének kínzói ellen, legalábbis egyelőre.

Fogalma se volt hol lehet, és hogy hogyan került pont ide. Gyermeki gondolkodása nem tudott megbirkózni ezzel a talánnyal, így hamar elvesztette érdeklődését iránta. Hosszú órák óta először újra talpra állt. Alig sikerült neki, már vissza is huppant a puha földre. Már pedig akkor is megnézi magának azt a távolban álló fácskát.

A fa levelei különös színekben pompáztak. Mint a méheket, úgy csalogatták őt is, de kis lábai újra és újra lemondtak róla. Már majdnem durcásan figyelte őket, amikor végre hajlandóak lettek azt tenni, amit ő akart. Még a szüleinél se tartott ennyi ideig érvényesíteni az akaratát.

Alig néhány lépést tett, mikor a szélcsendet megtörve, egy jókora széllökés ledöntötte a lábairól. Hirtelen nagyon hideg lett, apró zúzmarák képződtek a fűszálakon. Ő maga nem fázott, de a feje zúgott a haragos széltől. Pillanatokkal később egy átlátszó valami jelent meg előtte. A lény, ha csakugyan az volt, egyfajta folytonos örvénylésre emlékeztetett, s amikor megszólalt, hangja egyszerre tűnt távolinak, s közelinek.

Szikra város tragédiájának egyetlen túlélője vagy, sorsodat láncok nem fogják közre, a mágia bilincsei nem korlátoznak többé téged. Indulj, az ösvényt ismerni fogod, ha rajta jársz, a Tavasz dallama elaltat, ha kell, és az Ezer Halál árnya többé téged nem lel.

Indulj hát, Szikra város gyermeke, lelked többé nem osztozik az emlékekké vált falakkal, melyek idáig oltalmaztak téged. Indulj, s ne nézz vissza!

Girl in the darkness