Kobold és a Hold

Felhőt szippantott a Hold,
Pipájába csillagport szórt
– Amit egy koboldtól csórt,
Nézett is rá, csúnyán szidta
Miközben a holdfényt itta –
Ó, de inkább dohány szína’
Füstölgött, a Hold pedig prüszkölt –
S a felhő kereket oldott,
Záporozva a Koboldra hullott –
Akit így sikeresen jó kedv ellen beoltott!

Ítéletlen…

Szemei vörösen égtek, akár a leszakított, elszórt rózsák, melyeket letapostak a nyugat felé özönlő démon hordák. Aznap véget ért számára a világ, s a könnyei is végleg elapadtak, a város vesztét jelző zászlók kegyetlen büszkeségtől dagadtak. A közelmúlt emlékeivel lelkében, a szüleinek szánt rózsaszállal mondott búcsút szeretetüknek, s mindannak, amit örökre elvesztett, a pusztulás havas éjszakáján. Kikészített tudatában már csak pislákolt a régi szenvedély az élet iránt; szívét jégpajzs zárta körbe, akár a várost, ahol a démoni tűznek egyedül a tél állhatta útját. A város szinte élettelen, csupán zavarodott elmékben jelölt sírrá vált. Füléhez még eljutottak az erőtlenül lüktető gyászdalok, de fel már nem fogta. Térdre borult, s a földre vágott vékony kezeivel. Újra és újra és újra. Be akarta omlasztani a földet maga alatt; azt kívánta bár nyílnának meg a túlvilág kapui, és nyelnék el minden fájdalmával, keserűségével együtt. Utolsó fohászát a gondolataiban üvöltötte az isteneknek, de nem kapott választ. Nincs megváltás. Tanárai, sőt még a szülei is hazudtak! Ha eljön a vég, eldöntetik, ki jut a pokolba, s ki a mennyekbe! Ehelyett senki sem döntött felőle. Megfeledkeztek róla, talán arról is, hogy létezik egyáltalán, vagy inkább sehova sem fogadják be, ezért a jövő nélküli világában kell vezekelnie. Nem értette. Anyja néha ugyan mondogatta neki, hogy rossz kislány, de olyankor végig kedvesen mosolygott. Apja sohasem szidta le. Tizenkét éves korára ott állt a végítélet kapujában, ahonnan muszáj volt tovább indulnia, nem tehetett mást. Minden ima, amit valaha tanult, elhalványult emlékezetében; többé nem számíthatott senkire. Összeszedte magát, s ahogy kevés erejéből tellett, feltornázta magát, s ismét szembekerült a márványtemetővel, a holtak otthonával. A távolban felharsant egy kürt, amit több vérszomjas üvöltés is követett. Szétzilált tudatában a rózsákon taposó démonok képe rajzolódott ki, ami egyre élesebbé és élesebbé vált. Ha ilyen kárhozatra lett ítélve, nekik sem fog nyugtot hagyni. Az eddig magabiztosan lobogó zászlók lehanyatlottak, s a hóesés hevessége is aláhagyott. A vékonyka, tizenkét éves lány átlépte a végítélet kapuját.

Kép

Márciusi egyveleg…

Március 26.
Őrület szikrázott, mikor éjszakával kezet rázott;
Setét alkuszok kompániája talált magának új bábot,
Zeniten kiszegezett, hajnalt csúfoló átkot.


Március 25.

Éjszakának érzéketlen bábja lettél,
Zengve a Holt szonátáját, néma felett ítél.
Eleven dróton rángatott rabszolga,
Kínokkal tetézett, vicsorgó lázálma.
Itt hagyva, szélben ringatva, egymagadban,
Elesettként, csillagok közt nyújtózkodva hosszan.
Láncok tépte sebekkel emelkedtél magasba.”

Március 21.

,,Kínokat énekelt meg a győzelem kórusa – csak az áldozatok figyeltek az ajkukat elhagyó szavakra. Bátorság szónokolt a rettegőknek a gyávaság pódiumán; harcot és győzelmet ígért nekik, miközben a kórus ereje ledöntötte az évszázados meghunyászkodás, behódolás falait. A szónok mesterien vezényelte a káoszt, miből először parányi fényvirág bontotta ki virágait, majd fénydárdaként hasított a remény mellett őrt álló gyanútlanba, kinek halálával szabaddá válhatott mindannyiunk jövője”

Március 19.

,,Félelem kerítette hatalmába a szövőt, kit félelem nélkülinek festettek le a mesélők ajkai, ám történetük egésze rejtve maradt mostanáig, mikor is a kísértet-járta álmok a felszínre léptek teljességükben, szótlan végzetet sugallva az erőseknek, hiúságtól megrészegedett strófákat döntve a szegényekre, maguk alá temetve önfeledt életüket, s minden félelmüket.”

Március 14.

,,Álmokat kergető szél felkavart emlékekkel nyomában csapott le az életet nyugtalanul méregetőkre, cselekvésre ösztökélve álmatagon henyélő elméjüket, első léptekre sarkalva a felfedezőket, kikben ott tanyázik mind a bölcsességek tudója, tervek figyelmen kívül hagyója, fiatalság bárdolatlan kalandora.”

Március 12.

,,A liberalizmus zászlaját lengették; csuklóikon és bokáikon meg-meg csörrent a lánc, mely összekapcsolta velük elnyomóikat, kik némasággal sújtották a szabadság szónokait, s éhínséget osztottak szét a békére vágyakozók között, miközben bátorították szolgáikat az új világ himnuszának éneklésére”

Március 9.

,,Súgott nekem a vihar, fülembe sikoltott a rezzenéstelen világ, reményért könyörgött az úttalan bolyongás, s kézen ragadott az elhagyatottság, mélyen létezésembe vájta kétségbeesését, kiserkenő véremmel pecsételte összetartozásunkat, és emlékeztetett büntetésemre: az együttélésre ezekkel az ősi, bennünk – emberekkel – élő, halálunkig kitartó társakra.”

Frozen Lord

Frozen Lord