Özönvíz

Hova lett a türelmem…?
Talán a légkörrel együtt
Illant el.. Születésnapot
Ünnepelek, a hajóhadat a
Magasba emelem, míg ronggyá
Csavart elmém tovább zuhan..
Pengéimmel együtt sikít
A vészjelző.. Vörös kaleidoszkóp
Járja iszonytató táncát
Velem a hídon – közelről láng-
Tenger üzen nekem; egyre
Nyaldossa lelkem: nem bírom!
Parancsra várnak, de a káosz
Elállja szavaimat – tűzvihar
Indít útra vízesést, pátosz!
Templomom meggörnyed hamar
Alatta, s magával ránt vibráló
Kékségbe.. A taktikai konzolon
Fekszem elnyúlva, köröttem
Mindennek a halál az ura…

Silme, Kr.u. 2074.
Megjelent a Setrassos Gyűjteményben.

Sakura's_Seal

Reklámok

Tárt kapuk

Szakadozó lélegzettel farkasszemet nézve legősibb és legnemesebb ellenfeleddel, kinek jelenléte árnyékként kúszik a lépteid keltette hullámokban a valóságot átszövő húrokban, melyek akkor és ott pendülnek, ahol a csendre mindennél nagyobb szükséged volna, mert döntéseidet megelőzően, amikor mezítláb fürkészed tapasztalataidat, amint lassan egy helyre tolulva felsorakoznak előtted, és számot adnak önmagukról, hogy a teljes képet kaphass, zavartalan másodperceket követel az elméd, de a látásodat, mellyel felfedhetnéd merre lapul az útjelző tábla, disszonáns ellentmondás taszítja bizonytalanságba, ahol a teremtő által leosztott lapok dühödten rebbennek szét, a realitás pedig halálos sebet kapott katona módjára csodálkozik önnön beteljesült sorsán, ami a helyzet abszurditása egyenesen komikussá tesz, hogy aztán egyik pillanatról a másikra kiragadják az élet medréből. Összeomlasz, s veled együtt a téged óvó világ is. Ellenségedet, a benned tompán lüktető, állandó jelenlétet nem hitted többnek egy önmagát és téged elkárhoztató gondolatnál, ám, az most a lepusztult falakon fütyörészve mutat a teljesség felé, miközben te kétrét görnyedve szenvedsz a rád omlott felismerés alatt.

A Szabadság lobogói…

Gyönyörű szabadságról szóltak a megbéklyózottak korában a dalok, s az édes, mindenhol ott lappangó, mindenkihez tartozó reményről sugdolóztak a szelek, melyek hol itt hol ott tűntek elő, mint régen várt barátok, hogy aztán újra elcsendesedjenek, és elgondolkozhassanak róluk: létezésük értelméről, fontosságukról. A gúzsba kötöttek korának néhány szabadságharcosa, a művészetet használva fegyverként, s páncélként keltek fel az egyre szörnyűségesebbé váló elnyomó ellen, akit csak úgy ismertek: a Szürkeség. A Szürkeség, s annak minden hozományával – átkával – az emberiség egyik legnagyobb találmánya, pusztítóbb bármely fegyvernél, melyet az élet tüzének megfojtására hoztak létre. Az elnyomó egy eszköz. Eszköz azoknak a kezében, akik a totális kontrollra és hatalomra törekednek az emberi elme felett.
A sors egészét, szavait és betűit az emberek írják. Olyan jószág, melyről a vadságát és betörhetetlenségét híresztelik, azt sugallva, hogy nincs más megoldás, mint természetének elfogadása, beletörődés a megváltoztathatatlanba. Az emberi sorsokat, a Szürkeség egyetlen létező organizmusként, entitásként kezeli, egyetlen kimenetelt jelölve ki. Az emberi lelkeket megfosztják viruló, élénk színeiktől, s csak a szürkeséget hagyják meg nekik.
A kifosztottak korának dalai, vagy inkább indulói összekovácsolják az embereket. Csak dallamaikban és hosszúságaikban térnek el egymástól, lényegük nem változik. Szövegük megállásra, s zuhanásba kényszeríti a szárnyaló képzeleteket, földhöz ragadottakká változtatva őket mindörökre. Összetört képzeletek hevernek mindenütt, időtől és lehetőségtől megfosztva képtelenül a felállásra, útjuk folytatására. Létezésük halovány kisugárzásában a Szürkeség sütkérezik, mint valamiféle élősködő fekete-lyuk, mely felfal mindent. A dalok az egységről szólnak, s disszonánsan ígérik a szebb, megállíthatatlanul érkező jövőt, ahol mindenki egyenlő, s többé senki sem fog eltévelyedni sem a hitben, sem a gondolatok összevisszaságában. Egység – szürkeség.
A szabadságharcosok közé beférkőzött az ellenség; szürke páncélt és tompán fénylő kardot kovácsoltattak maguknak, s kihirdették elkötelezettségüket a művészet mellett. Kardjukat és életüket kínálták fel… ám felkínálásuk hamis szavakból állt egy hamis művészetnek, mely a hatalmasok uralkodásának tovább erősítését szolgálja.
A reményről suttogó szelek továbbra is lengetik a gyönyörű színekben pompázó szabadság lobogóit. A csata a Szürkeség ellen közel sem ér véget, s nem is reménytelen, mert a hamisan csengő dalokat túlszárnyalják az édes szabadságot éltető énekek, a hitegető szavakat az újra szárnyra kapó képzeletek ragadják meg, és dobják a fekete-lyuk gonoszul örvénylő magjába, a színesen táncoló emberi sorsok pedig kiszorítják a szürke páncélban feszítő hatalmasok szolgáit, akik kardjukba dőlve vetnek véget életüknek.
A Szürkeség mesterséges eszköz, emberek szülötte, és ennél fogva nincs helye a világban. Ereje és méretei ellenére pusztulásra van ítélve. Mert emberi.

Az Ellenség