Gyermekkor

Minden, ami nem veszett –
Eltűnődve figyeltem őt,
Óda a zajtalan káoszban –
Pamacs felhője mélybe zuhan,
S lent, esővé válik gyermekkora,
Rozsda kezdett idő vasfogát
Árnyaiba vájja, s magának tett
Ígéreteit napvilágra várja.

Meghallom-e, ha felsírnak
A tavasz emlékei? Lényegét
Kutató szülőként felismerem-e
Gyermekeim? Tévedésből fogant
Csillagok volnának tán, csak
Gondolatok közt létezők?
Ha nincs elveszett, oda a káosz
Amit hiánya vértezett fel,
Se búgó óda; felhője oltalmazója
Pamacsban játszott újra.

Ignis annalium…

“Tűzzel írt szavakkal perzselték fel a képzelet burjánzó kertjeit, majd hamvaikkal behintették a gyötrődés pengéivel vágott, lelkekig hatoló sebeket, feltépték az igazság szemhéját, s a bűnösre sújtották tekintetét. […] Szüntelenül kavarogtak tovább a nyár emlékei, míg a krónikások a jelen szavait égették az eljövendő éjszakák túlélőinek szívébe.”

A tűz krónikája

A tűz krónikája