Az atléta halála

A világ egyetlen pontba zsugorodott össze. Itt egyedül a vég számított, egyetlen cél, melyet a szalag testesített meg. Ebben a néhány másodpercben a futó egy mozdulatlan, de a feszültségtől remegő világot láthatott volna, amit az izgalom, az aggódás, az öröm, és megannyi vad érzelem pumpált szinte robbanásig. Neki ez a világ épp a születésének küszöbén volt. Ha megnyeri ezt a versenyt, akkor újjá születhet, visszaszerezheti edzője elvesztett bizalmát, és úgy végre talán képes lesz a továbblépésre.

Szíve kívülállóként, a saját ritmusában hajtotta szilaj vérét, ami versenyre kényszerült magával a halállal. Ez a küzdelem többről szólt elvesztett bizalomnál és a tovább lépésnél. Ez volt minden. A legősibb harc, amit a kezdetektől fogva meg kellett vívni, és amiben sokan maradtak alul ellenfelükkel szemben. A futó most kétfrontos háborút vívott, és az egyikben vesztésre állt.

Úgy érezte egyre közelebb ér szimbolikus születése pillanatához, és mégis az őt környező világ még mindig némán és tapodtat sem mozdulva meredt az időre. Gondolataiban kereste a választ erre a furcsaságra. Eleinte azon erőlködött, hogy megértse helyzetét, és ahogyan vánszorogva, majd egyre jobban szivárogni kezdtek az emlékek a tudatába, visszahőkölt. Elméje hihetetlen sebességgel adta ki a parancsot a betörő idegenek visszaszorítására és a védelem megerősítésére, de rég elkésett. A feltámadott holtak, melyekről azt hitte, örökre eltemetett, lerohanták tudatát.

Alig nyolc éves lehetett, amikor az első komolyabb ütés érte. Apja gyengének nevezte. Pedig ő mindent megtett. Fiúként viselkedett és öltözött. Kornélia talán többet is izzadt a tornaórákon, mint fiú osztálytársai. Mindenben igyekezett apja kedvére tenni, még ha az nem is látta. Anyja biztosan folyton figyelte őt. Megtehette, hiszen már nem élt. Ő neki nem akart megfelelni, mégis szabad perceiben anyjával beszélgetett. Ezek a beszélgetések adtak erőt neki az első ütés, majd a többi elviseléséhez. Anyjának nem volt kivel beszélgetnie, mert ő még túlságosan is kicsi volt.

Amikor nagyobb lett, és igyekezete ellenére sem szállhatott szembe a testi fejlődéssel, egyre kevésbé volt képes elrejteni másodlagos nemi jellegeit. Apját ez lánya gyengeségénél is jobban dühítette. – Pont úgy nézel ki, mint az anyád! – üvöltötte rá tizenharmadik születésnapjának estéjén. Aznap nem kapott sem pofont, sem ütést.

A legtöbb idejét a pályán töltötte, határait feszegetve. Apja mellett szervezete is büntette a túlzásba vitt sportolás miatt. Gyakran elájult egy-egy kimerítőbb táv után. Mégis, harcosként készen érezte magát az ilyesfajta csaták megvívására. A kiszámíthatatlanul érkező pofonokra azonban nem tudott felkészülni, hiába a testi felkészültség. Tizenhét éves korában kórházba került. Arca és mellkasa tele volt véraláfutásokkal, felszakadt ajkából vér szivárgott. Apja hozta be. Az orvosok kérdezték tőle mi történt, mire ő azt hazudta, hogy megtámadták a házuk előtt, és a sikoltozást hallva azonnal kiszaladt, de addigra elfutottak a támadói. Túlságosan is sokkos állapotban volt ahhoz, hogy tagadjon, vagy egyáltalán ellenkezzen. Még feljelentést is tett! A rendőrök nem fognak találni senkit. Senkit!

Abban a hét napban, amíg gyengélkedett, egyedül az edzője látogatta, a világ többi része mintha megfeledkezett volna róla. Apjának el kellett utaznia munka ügyben. Újabb hazugság. De legalább nem jön be. Boldog születésnapot nekem! Az vázába tett virágcsokrot nézte, aminek színkavalkádja mostanra picit megfakult, de ugyanolyan édes illatot árasztott, mint az első nap. Az utolsó napon senki sem jött érte, egyedül ment haza. Szobájába belépve több tucat érem és serleg várta, legtöbbjüket az első helyezésekért kapta. Ezeket bámulva egyre csak az járt a fejében, hogy valójában sosem lesz első. Ebben az életben nem.

Húsz évesen élete nagy versenye előtt állt, de már az edzője nélkül. Két éve hagyta ott, miután megbukott a regionális versenyt követő drogteszten. Teljesítményfokozót mutattak ki a szervezetében. Kísérletet sem tett a megmagyarázására. Nem mondta el, hogy már három hete alig aludt, mert apjának dühkitörései teljesen elfajultak, és akár az éjszaka közepén is rátörhetett. Még mindig meg akart felelni neki, ezért hallgatott erről és vállalta a büntetést.

Most mégis kapott egy új lehetőséget, hogy bizonyíthasson. Az elmúlt két évben a visszatérésére készült. Világának kifordítása volt a célja, azé a világé, ami most egyetlen pontba zsugorodott össze. Egyedül a kezdet számított, egyetlen röpke pillanat, amikor futva előre tör, hogy mindenkit lehagyva nyerjen. Kornélia érezte a világot széttépni akaró feszültséget; egész lénye rezonált vele. Eljött számára a születés pillanata, amikor is hátrahagyja az életét. Ebben a szívdobbanásnyi időben mondott örökre búcsút édesanyjának és a sosem létezett édesapjának. Kornélia készen állt az atléta halálára.

e2f00d643468bf4ffbde63a99ffae608

Knowledge of the Blacksmith…

A kovács folytonos kalapácsütései visszhangzottak a tisztára mosott elmék védtelen falai között, a pokoli zajt szikrák követték, ahogy milliárdnyi csillagocskaként kitöltötték az éjszakai sötéttel kifestett falakat. Életük örökre szólt, egyetlen pillanatukat kiragadták, s közszemlére tették; senki sem panaszkodott érte. A zaj viszont nagyon is létezett: tüzes hullámai minduntalan nekicsapódtak a csillagokkal teleszórt falaknak. Erejük szép lassan fellazította a festéket, s kibukkantak mögüle a fehérség téveszthetetlen részletei. Túlviláginak hatott. A csillagok dermedt ragyogása elmosódott. Talán mégse szól örökre létezésük? Elhalványulnak, mint a drágának tartott emberi életek. De ez nem is lehetne máshogy. Hiszen az emberi elmékben jönnek létre, és tűnnek is. A kovács, bár minden erejét beleadta, csak apránként haladhatott a tudás izzó alakjának megformálásával. Őt is, mint megannyi társát, a verseny szelleme unszolta egyre gyorsabb munkára. Fáradhatatlanságuknak hála még a válságos időkben is talpon maradhattak. És az ilyen idők, mint ahogyan az-az embereknél gyakran előfordul, kérés nélkül toppantak be, nem foglalkozva az elmék házának szent békéjével. Ellenük még a kovácsok se tehettek semmit. Ellenállhattak ugyan, ám a végső győzelemben kapott szerepük parányi volt. Végül mindig az emberek űzték el őket. Az ő feladatuk tényleg csak a kéretlen vendégek, mint amilyen a bizonytalanság is, vagy a rossz kedv, elűzéséből állt. A kovácsok ezért sújtottak csak le kalapácsaikkal az elmékre. A világosságot kovácsolták. Idejük persze kevés adódott: az emberek rövid életűsége szűkös határidőt adott. Munkájukat néha váratlan események is megbontották és összezúzták. Ilyen volt a halál is. Kalapácsaik, melyek a tudást hívták életre, erejük nem vetekedhetett a kaszák fényt kioltó lendületével és gyorsaságával. Így hát a kovácsok igyekeztek elképzelhetetlen hullámokat gerjeszteni, hogy minél hamarabb elérhessék céljukat. Munkájuk általában mégis akkor fejeződött be, mikor a falak megtisztulásával egy időben az emberek is megpillantották a szinte vakító, ugyanakkor békés fehér fényt. Megvilágosodásuk az utolsó pillanatokban szabadult ki, s hagyta el a falak jelentette menedéket. A kovács ilyenkor elégedett mosollyal nyugtázta sikerét.

Lady Light