Kobold és a Hold

Felhőt szippantott a Hold,
Pipájába csillagport szórt
– Amit egy koboldtól csórt,
Nézett is rá, csúnyán szidta
Miközben a holdfényt itta –
Ó, de inkább dohány szína’
Füstölgött, a Hold pedig prüszkölt –
S a felhő kereket oldott,
Záporozva a Koboldra hullott –
Akit így sikeresen jó kedv ellen beoltott!

Éjszakai nap…

Késve gyúltak meg a fények. A városon végig hömpölygő éjszaka már mindent elárasztott. Könnyedén söpörte félre a nappali világosságba kapaszkodó szíveket. Az éjszaka alá szorult épületeket még az emberi találékonyság se hozhatta felszínre; rejtve maradtak. Az éjszaka mélyébe zuhant városért csak erőtlen szavak harcoltak, de még azokat is elfojtotta az északról alászálló szél. Veszni látszott minden, mit a napot övező, vegyes érzelmekből álló, egyféle tisztelettel őrizgetettek maguknak a városlakók. A visszahúzódó, ám még tajtékzó éjszaka felszínén megcsillant egy szokatlan fényjáték. Egy kicsi korong játszadozott a felhők áztatta égen. Ellene küzdött az éjszaka, de a korongocska magabiztosan teljesítette a rábízott feladatot. Fényességgel elhalmozni mindazokat, akik vágynak rá, míg el nem érkezik a hajnal. Küldetése mellett arra is jutott ideje, hogy kérkedjen kölcsönvett fényével. Ami azt illeti, örömmel adták neki, de ő máshogy tekintett rá, nem csupán egy ajándékként. Kérkedését amúgy is a mesterséges fényforrásoknak szánta. Csöppet sem zavarta a tény, hogy az emberi “napocskák” néha nála sokszor erősebb fényt adtak. Ő egyszerűen büszke volt arra, hogy az ő fénye igazi. És ez az egyszerű tény boldoggá tette. Mint ahogyan az is, amit az éjszakába bugyolált egyik városkában látott. Mert hát hiába tartotta saját fényét többre a mesterségeseknél, elismerően nyilatkozott a városi jégpálya kivilágításáról. Talán az emberkéz által világra hívott fény nem vetekedhetett a napéval, de a földöntúli megvilágítással elvarázsolt jégpálya őt is megragadta. Valamiért nem lepődött meg, amiért az emberek élvezettel keringtek körbe-körbe. Emlékeztették saját magára, s a vele együtt táncoló társaira. Őszintén örült nekik. És tisztelte is őket, hisz’ boldognak, gondtalannak tűntek még az őket körülzáró éjszaka ellenére is. Ezért egyáltalán nem lepődött meg, mikor egy fiatal pár (tényleg azok lennének?) versenybe kezdtek, de az egyikőjük pár méter megtétele után olyan tízpontos hátast dobott, amit bármilyen kaszkadőr megirigyelt volna. Hát még akkor, ha utána rekordidő alatt talpra is állt, láthatóan minden nehézség nélkül! És mégis boldognak látszódtak! A fiú szemében (ezt bár nem látta, de próbálkozásaiból ítélve) vad tűz lobogott. Ennek a tűznek a fénye még az éjszakában se lenne elegendő, viszont mindez nem számított, mert elszántan egyszerre próbált megtanulni korcsolyázni, és imponálni a lánynak, miközben egyre lelkesebben igyekezett nevetésre csalni arcát. Valahányszor nevetett, a fiú az eséseket könnyebben viselte. A lány meleg mosolya további küzdelemre sarkalta. Tudta, hogy közel sem kínál annyit a lánynak, mint azt szerette volna. Így minden erejét a lány szórakoztatására fordította. A Hold szívesen figyelte ifjonti lelkesedését, és őszintén remélte, hogy a lányt is hasonlóan megnyerte.

Az éjszaka, hatalma ellenére, akkor vesztett, és amíg a fiú mosolyogni, nevetni látja a szeretett lányt, addig veszteni is fog. 

[… Most, több, mint kilenc hónap elteltével a lány mosolya a legfontosabb a világon, ezen nem változtatott sem az idő, sem pedig az egyre komorabbá váló élet…]

White Sun

Fordulat a Holdon… (Regény)

Arcát tenyereibe temetve, felhúzott lábakkal gubbasztott hálószobájának asztal melletti sarkában, nem véve tudomást a kopogásról, ami immáron már tíz perce ostromolta az ajtót. Szinte látta ahogyan előtte áll, és elszánt arckifejezéssel néz farkasszemet az igazából nyitott ajtóval. Nem zárta kulcsra, eszébe se jutott volna, és amúgy se tudta hol találhatna hozzá kulcsot. Újabb öt percnek kellett eltelnie mire a lány megelégelte a süketnek tettetést, és óvatos léptekkel az ajtóhoz ment. Kinyissam?  Ne nyissam ki? És ha kérdezősködni fog arról, ami az ebédlőben történt? Egy újabb kopogás rázta ki bizonytalanság pókhálóiból. Most még jobban beleakadt abba a hálóba, amivel gúzsba kötötte magát. Talán meg kellene várnom, míg elmegy. És azután visszamegyek a hajóhoz. Igen, az lenne a legjobb. Ott senki sem zavarna. Egy földi hajót békén hagynának. Így hát tovább álldogált az ajtó előtt.

Újra kopogtak. A lány némán adózott a férfi, vagy nő kitartásának. Már az is meglepte, hogy nem rontott csak úgy rá. Talán azért mert azt hiszik róla is, hogy a Földről jöttek közé tartozik, így nem mernek vele udvariatlanok, vagy éppenséggel ellenségesek lenni. Szerencsére. Tudta micsoda kockázattal jár földinek kiadnia magát, de csak így járhatott-kelhetett szabadon a Hold bányászvárosaiban. A Marson megtörtént események után is úgy érezte magyarázatot kell találnia a dolgok ilyen rosszra alakulásának okára. Nem egyszer rágta már magát át a miérteken, de semmivel sem jutott közelebb a mindent megoldó, logikus magyarázathoz. A hajóval lefolytatott beszélgetésekből némiképp világosabbá vált számára a földi emberek gondolkozásmódja, de még mindig homály fedte valódi természetüket.

Már egy hónapja kutat itt a Holdon, de szinte semmit se haladt. Az is igaz, hogy ma délutánig senki sem akadályozta. Próbált rejtve maradni, kerülve a figyelmet, és eközben természetesen viselkedni. Nehéz vállalkozás volt. Olyan szerepet kellett eljátszania, amihez egyáltalán nem volt hozzászokva. Hogyan is lehetne? Farkasbőrbe bújt bárány. Ez vagyok én. Bárhogyan is próbált földiként viselkedni, folyton elkövette azt a hibát, hogy inkább úgy cselekedett, ahogy a szülei nevelték. Mert hát amikor udvariasan köszöntek neki,  akkor ő széles mosollyal a száján köszönt vissza, legyen az a legrongyosabb ruhákat hordó bányász, vagy épp egy gyermeket váró anya, akinek az arcán elmaszatolt olajfoltok éktelenkedtek. Persze hogy meglepődve, furcsállva, zavarodottan néztek rá, és ettől ő is ugyanúgy megszeppent. Minden alkalommal megszidta magát, de a természetét csak nem változtathatta meg egyik pillanatról a másikra.

Újabb kopogás. Jaj… Kinyissam, vagy sem? Ha kinyitom, akkor elküldhetem. Hallgatni fog rám csak azért, mert a földiek ruháját hordom? Határozottan kellene megkérnem. Nem jöhetek zavarba. Akkor kinyitom. Csak magabiztosan, semmi pánik. Megfogta a kilincset, és gyorsan lenyomta, majd kinyitotta az ajtót.

Mit akar?  – a hangja egy cseppet sem volt kemény, sőt majdnem hogy ártatlan hangsúllyal kérdezett. Kész, végem! Már az elején elrontom! Kihúzta magát, így egy kicsit az előtte álló fölé emelkedett. Próbálta menteni a menthetőt.

A nevem Zriph Ingerie, hölgyem! Nagyon restellem magamat, amiért felébresztettem önt, de szükségem volna a segítségére. Persze, nem várom el öntől, hogy azonnal a segítségemre siessen… de – itt az előtte álló, kékes-fekete kezeslábast viselő nő lesütötte a szemeit – önről azt hallottam nem úgy bánik az itteniekkel, mintha fertőzöttek volnának. Kérem, segítsen! 

Silme először meglepődött, azután gondolatban újra megrótta magát. Nem normális viselkedése újabb olyan helyzetbe keverte, amit szeretett volna elkerülni. Siy-42 biztosan le fog szidni… Feltűnés mentesség… Hát erről ennyit. Sóhajtott egy nagyot és immár sokkal lágyabb hangon szólalt meg, ugyanakkor bizonytalanabbul is.

Én szívesen segítenék… csak… tudja… nem lehet, gondolkozz, találj ki valamit-, nincs rá felhatalmazásom. Látta a nő szemeiben egy pillantásra feltűnő kétkedést, és tudta: a nő átlát a szitán. Ajkait beharapta, a jobb kezével átkulcsolta a bal karját, ahogy idegessége egyre jobban eluralkodott rajta. Ha nyíltan kiáll egy itteni mellett, akkor biztosan felkelti olyasvalaki figyelmét, akiét nem kéne.

Szíve azt súgta, segítsen, de az esze azt diktálta ne kísértse a sorsát. Kétszer megúszta, úgy ahogy, de harmadjára már nem biztos, hogy szerencséje lesz. Hogy tehet így bármit is? Vállalja újra a kockázatot? Meg aztán itt van az a mai eset is. Az előtte álló nyilván tudott róla, ezért is kereste fel. Csak felsegítettem egy embert… és ez olyan sokat jelentett volna? Hát milyen világ ez? A nő olyan reménykedően nézett rá, hogy hamarosan másra se tudott gondolni, mint a segítség. A szavak lassan hagyták el a száját.

Rendben, segítek, azt viszont szeretném, ha erről senkinek sem szólna. Maradjon titok. 

Nehéz lenne titokban tartani, ugyanis arra kérem önt, hogy beszéljen a Figyelővel a mi, vagyis a bányászok nevében. Ha segít, akkor arról mindenki tudni fog az egész holdon, sőt talán még a Földön is. – Az utolsó szót úgy ejtette ki, mint valami nagyon csúnya szót, szinte sziszegte.

Az Holdon mindenki?! Na meg még a Földön is tudni fognak róla?!  Ó, mibe keveredtem, Gaia? Hogy segíthetnék így…? Silme kétségbeesetten nézett körbe maga körül, hátha talál valamit, ami választ adhat, de csak a nő mögötti félhomályos folyosót látta, a maga egyszerű, mégis rendezett kialakításával.  Siy-42 tudná a választ… de ő most nincs itt. És azt hiszem tudom mit mondana erre. Tűnj el, mielőtt késő lenne. De már késő! Vagy mégse?  A lány teleszívta tüdejét a ventilátorokból áramló friss, oxigén-dús levegővel, és lerázta magáról saját béklyóit. Cselekednem kell, mert ha nem, akkor aztán nézhetek magamra!

Segítek. De csak a magam módján, ezt meg kell értenie… És ha kérhetem, addig ne szóljon erről senkinek, amíg erre nem kérem. Nem, nem kell elmagyaráznia. Tudom mi zajlik itt, és megértem az… álláspontjukat is. Nem ígérhetek semmit, de megteszem a tőlem telhetőt. – Most, hogy megszületett a fejében egy kivitelezhető terv, már sokkal magabiztosabban állt a középkorú nő előtt, akin látszott, hogy még bizonytalan, de szívesen veszi a segítségét, történjen bárhogyan.

Nagyon hálásak vagyunk önnek! És azt hiszem valamennyiünk nevében kívánom, hogy járjon sikerrel. Mosolygott, miközben enyhén meghajolt, majd elsietett a kijárat felé. Gaia, add, hogy összejöjjön! Silme becsukta maga mögött az ajtót és nagyot sóhajtott. Még nem akarta elhagyni a Holdat, ezért nagyon remélte beválik a terve, így két legyet üthet egycsapásra. Egyrészt segíthetne ezeken az embereken, másrészt rejtve maradhatna. De előtte alszok egyet. Rám férne… Utána már nem lesz sok alkalmam rá egy jó darabig.

Silme with guns

Csetlés-botlás…

Csepp-csepp. Szusszan, s felnéz az égre. Hold. Valaki égve hagyta? Pislog párat, s újra megnézi. Ugyanaz volna? Talán egy másik Hold. Elszakítja tekintetét, de akkor pillantása megakad a csillagokon. Azok is égnek? Ugyan! Sok lesz a villanyszámla. Számolni kezdi őket, eljut úgy tízig. Unalmas, sok van belőlük. Mitől világítanak? Elmű? Ők hülyék ahhoz. Más? Talán. Fáradt és éhes is, mikor mehet haza? Amikor nem kell tovább futnia. És az mikor lesz? Merre is van most? A kertben? A játszótéren? Talán Kamcsatkában? Azt se tudja az merre van. Csak emlékezett rá földrajzóráról. Mikor is volt az már? Tegnap? Előtt? Soha? Futásnak ered, de elbotlik, és a puha pázsiton terül el. Fáj? Nem! Akkor jó… Vizes a fű. Hideg, de kellemes illata van. Bámulja a fűszálakat, s magában számolgatja őket: egy, kettő, három, négy, öt, hat… túl sok. Annyi minden van ebben a világban. Feltápászkodik, és félresimítja csapzott haját a szeme elől. Fut tovább a megszámlálhatatlan feketeség felé.