Az atléta halála

A világ egyetlen pontba zsugorodott össze. Itt egyedül a vég számított, egyetlen cél, melyet a szalag testesített meg. Ebben a néhány másodpercben a futó egy mozdulatlan, de a feszültségtől remegő világot láthatott volna, amit az izgalom, az aggódás, az öröm, és megannyi vad érzelem pumpált szinte robbanásig. Neki ez a világ épp a születésének küszöbén volt. Ha megnyeri ezt a versenyt, akkor újjá születhet, visszaszerezheti edzője elvesztett bizalmát, és úgy végre talán képes lesz a továbblépésre.

Szíve kívülállóként, a saját ritmusában hajtotta szilaj vérét, ami versenyre kényszerült magával a halállal. Ez a küzdelem többről szólt elvesztett bizalomnál és a tovább lépésnél. Ez volt minden. A legősibb harc, amit a kezdetektől fogva meg kellett vívni, és amiben sokan maradtak alul ellenfelükkel szemben. A futó most kétfrontos háborút vívott, és az egyikben vesztésre állt.

Úgy érezte egyre közelebb ér szimbolikus születése pillanatához, és mégis az őt környező világ még mindig némán és tapodtat sem mozdulva meredt az időre. Gondolataiban kereste a választ erre a furcsaságra. Eleinte azon erőlködött, hogy megértse helyzetét, és ahogyan vánszorogva, majd egyre jobban szivárogni kezdtek az emlékek a tudatába, visszahőkölt. Elméje hihetetlen sebességgel adta ki a parancsot a betörő idegenek visszaszorítására és a védelem megerősítésére, de rég elkésett. A feltámadott holtak, melyekről azt hitte, örökre eltemetett, lerohanták tudatát.

Alig nyolc éves lehetett, amikor az első komolyabb ütés érte. Apja gyengének nevezte. Pedig ő mindent megtett. Fiúként viselkedett és öltözött. Kornélia talán többet is izzadt a tornaórákon, mint fiú osztálytársai. Mindenben igyekezett apja kedvére tenni, még ha az nem is látta. Anyja biztosan folyton figyelte őt. Megtehette, hiszen már nem élt. Ő neki nem akart megfelelni, mégis szabad perceiben anyjával beszélgetett. Ezek a beszélgetések adtak erőt neki az első ütés, majd a többi elviseléséhez. Anyjának nem volt kivel beszélgetnie, mert ő még túlságosan is kicsi volt.

Amikor nagyobb lett, és igyekezete ellenére sem szállhatott szembe a testi fejlődéssel, egyre kevésbé volt képes elrejteni másodlagos nemi jellegeit. Apját ez lánya gyengeségénél is jobban dühítette. – Pont úgy nézel ki, mint az anyád! – üvöltötte rá tizenharmadik születésnapjának estéjén. Aznap nem kapott sem pofont, sem ütést.

A legtöbb idejét a pályán töltötte, határait feszegetve. Apja mellett szervezete is büntette a túlzásba vitt sportolás miatt. Gyakran elájult egy-egy kimerítőbb táv után. Mégis, harcosként készen érezte magát az ilyesfajta csaták megvívására. A kiszámíthatatlanul érkező pofonokra azonban nem tudott felkészülni, hiába a testi felkészültség. Tizenhét éves korában kórházba került. Arca és mellkasa tele volt véraláfutásokkal, felszakadt ajkából vér szivárgott. Apja hozta be. Az orvosok kérdezték tőle mi történt, mire ő azt hazudta, hogy megtámadták a házuk előtt, és a sikoltozást hallva azonnal kiszaladt, de addigra elfutottak a támadói. Túlságosan is sokkos állapotban volt ahhoz, hogy tagadjon, vagy egyáltalán ellenkezzen. Még feljelentést is tett! A rendőrök nem fognak találni senkit. Senkit!

Abban a hét napban, amíg gyengélkedett, egyedül az edzője látogatta, a világ többi része mintha megfeledkezett volna róla. Apjának el kellett utaznia munka ügyben. Újabb hazugság. De legalább nem jön be. Boldog születésnapot nekem! Az vázába tett virágcsokrot nézte, aminek színkavalkádja mostanra picit megfakult, de ugyanolyan édes illatot árasztott, mint az első nap. Az utolsó napon senki sem jött érte, egyedül ment haza. Szobájába belépve több tucat érem és serleg várta, legtöbbjüket az első helyezésekért kapta. Ezeket bámulva egyre csak az járt a fejében, hogy valójában sosem lesz első. Ebben az életben nem.

Húsz évesen élete nagy versenye előtt állt, de már az edzője nélkül. Két éve hagyta ott, miután megbukott a regionális versenyt követő drogteszten. Teljesítményfokozót mutattak ki a szervezetében. Kísérletet sem tett a megmagyarázására. Nem mondta el, hogy már három hete alig aludt, mert apjának dühkitörései teljesen elfajultak, és akár az éjszaka közepén is rátörhetett. Még mindig meg akart felelni neki, ezért hallgatott erről és vállalta a büntetést.

Most mégis kapott egy új lehetőséget, hogy bizonyíthasson. Az elmúlt két évben a visszatérésére készült. Világának kifordítása volt a célja, azé a világé, ami most egyetlen pontba zsugorodott össze. Egyedül a kezdet számított, egyetlen röpke pillanat, amikor futva előre tör, hogy mindenkit lehagyva nyerjen. Kornélia érezte a világot széttépni akaró feszültséget; egész lénye rezonált vele. Eljött számára a születés pillanata, amikor is hátrahagyja az életét. Ebben a szívdobbanásnyi időben mondott örökre búcsút édesanyjának és a sosem létezett édesapjának. Kornélia készen állt az atléta halálára.

e2f00d643468bf4ffbde63a99ffae608

Reklámok

River of tears…

Fagyott szirmok hullottak alá az égből, s törtek össze a szabadságért vívott harc zászlaja körül. A világot megrázó második vihar őrjöngése okozta bénultság még mindig ökölbe szorította a felejtésért áhítozó szíveket. A szabadság zászlaja ellenben vadul lobogott, de már rég nem a lázadás szelei mozgatták. A szelek elcsitultak. Mégis, a szirmok maradványai megrázkódtak, s tétován a közöny hullámai közé vetették magukat. Mit számítanak, ha már sohasem lehetnek olyanok, mit régen? Akik megpróbálnák összeszedni, és összeilleszteni őket, örökre elvesznének, mivel az előre csörtető világ nem várna rájuk. Ebben, a rohanást támogató korban születettél meg és váltál egyre erősebbé. Még egészen kicsi voltál, amikor megtapasztalhattad azt az igazságtalanságot, amit a te őrzéseddel megbízott idő elfelejtett késleltetni. A könnyek folyóján hajózva gyakran hajítottad el az evezőket, de azok mindig visszatértek hozzád, biztatva téged az előre haladásra. Mégis, néha a könnycseppek elmosódó fátylán néha átszűrődött egy szebb hajnalt ígérő világ képe. Amikor csak tehetted gyengéden megérintetted a fátylon át, attól félve, hogy egy rossz mozdulattól szertefoszlik. Ám egy napon a kép, amin a jövődet festették meg, tisztán megjelent előtted. Hinni alig hitted el, de a szíved újra és megrázkódott attól a pillanattól kezdve. Igaz szerelem. Eljött az ideje, választanod kellett. Vagy magad mögött hagyod a múltat, amibe már befészkelte magát a keserűség, vagy megmaradsz magadnak, búcsút intve a változásnak. Döntésed, mikor meghoztad, gyenge lábakon állt, de te támogattad valahányszor megbotlott. Hittél. Ha magára hagyott téged a hited, akkor Ő lépett a helyébe. Egyedül sohasem voltál. Sokat tanultál, megízlelted a boldogságot, amiből még többet szerettél volna. Életeket, hálát, s szeretet adtál az életnek. Féltve őrzött, apró szívekre vigyáztál, többet magadnak nem kívántál. Gondoskodtál rólunk mikor először követtük utadat a könnyek folyóján, magadhoz szorítottál, ha imbolygott alattunk csónakunk, nehogy kiessünk. Amikor kiszáradt a folyó, megtorpantunk. Értünk hullatott könnyeiddel keltetted újra életre a folyót, s fülünkbe suttogtad a sohasem feledett szót: tovább! Vihar és szélcsend, nem számított; meg-megakadva igaz, de a folyó vitt minket az élet óceánja felé. Tudtuk, ott a hullámok ádázak, töretlenek – erről te meséltél még -, de a szívvel, melyet vasakarattal töltöttek fel, semmit se tehetnek! A könnyek folyójának partján sétálsz, onnan követsz, míg célunkig el nem érünk, s addig nincs mitől félnünk!

Illuminating Earth