Az atléta halála

A világ egyetlen pontba zsugorodott össze. Itt egyedül a vég számított, egyetlen cél, melyet a szalag testesített meg. Ebben a néhány másodpercben a futó egy mozdulatlan, de a feszültségtől remegő világot láthatott volna, amit az izgalom, az aggódás, az öröm, és megannyi vad érzelem pumpált szinte robbanásig. Neki ez a világ épp a születésének küszöbén volt. Ha megnyeri ezt a versenyt, akkor újjá születhet, visszaszerezheti edzője elvesztett bizalmát, és úgy végre talán képes lesz a továbblépésre.

Szíve kívülállóként, a saját ritmusában hajtotta szilaj vérét, ami versenyre kényszerült magával a halállal. Ez a küzdelem többről szólt elvesztett bizalomnál és a tovább lépésnél. Ez volt minden. A legősibb harc, amit a kezdetektől fogva meg kellett vívni, és amiben sokan maradtak alul ellenfelükkel szemben. A futó most kétfrontos háborút vívott, és az egyikben vesztésre állt.

Úgy érezte egyre közelebb ér szimbolikus születése pillanatához, és mégis az őt környező világ még mindig némán és tapodtat sem mozdulva meredt az időre. Gondolataiban kereste a választ erre a furcsaságra. Eleinte azon erőlködött, hogy megértse helyzetét, és ahogyan vánszorogva, majd egyre jobban szivárogni kezdtek az emlékek a tudatába, visszahőkölt. Elméje hihetetlen sebességgel adta ki a parancsot a betörő idegenek visszaszorítására és a védelem megerősítésére, de rég elkésett. A feltámadott holtak, melyekről azt hitte, örökre eltemetett, lerohanták tudatát.

Alig nyolc éves lehetett, amikor az első komolyabb ütés érte. Apja gyengének nevezte. Pedig ő mindent megtett. Fiúként viselkedett és öltözött. Kornélia talán többet is izzadt a tornaórákon, mint fiú osztálytársai. Mindenben igyekezett apja kedvére tenni, még ha az nem is látta. Anyja biztosan folyton figyelte őt. Megtehette, hiszen már nem élt. Ő neki nem akart megfelelni, mégis szabad perceiben anyjával beszélgetett. Ezek a beszélgetések adtak erőt neki az első ütés, majd a többi elviseléséhez. Anyjának nem volt kivel beszélgetnie, mert ő még túlságosan is kicsi volt.

Amikor nagyobb lett, és igyekezete ellenére sem szállhatott szembe a testi fejlődéssel, egyre kevésbé volt képes elrejteni másodlagos nemi jellegeit. Apját ez lánya gyengeségénél is jobban dühítette. – Pont úgy nézel ki, mint az anyád! – üvöltötte rá tizenharmadik születésnapjának estéjén. Aznap nem kapott sem pofont, sem ütést.

A legtöbb idejét a pályán töltötte, határait feszegetve. Apja mellett szervezete is büntette a túlzásba vitt sportolás miatt. Gyakran elájult egy-egy kimerítőbb táv után. Mégis, harcosként készen érezte magát az ilyesfajta csaták megvívására. A kiszámíthatatlanul érkező pofonokra azonban nem tudott felkészülni, hiába a testi felkészültség. Tizenhét éves korában kórházba került. Arca és mellkasa tele volt véraláfutásokkal, felszakadt ajkából vér szivárgott. Apja hozta be. Az orvosok kérdezték tőle mi történt, mire ő azt hazudta, hogy megtámadták a házuk előtt, és a sikoltozást hallva azonnal kiszaladt, de addigra elfutottak a támadói. Túlságosan is sokkos állapotban volt ahhoz, hogy tagadjon, vagy egyáltalán ellenkezzen. Még feljelentést is tett! A rendőrök nem fognak találni senkit. Senkit!

Abban a hét napban, amíg gyengélkedett, egyedül az edzője látogatta, a világ többi része mintha megfeledkezett volna róla. Apjának el kellett utaznia munka ügyben. Újabb hazugság. De legalább nem jön be. Boldog születésnapot nekem! Az vázába tett virágcsokrot nézte, aminek színkavalkádja mostanra picit megfakult, de ugyanolyan édes illatot árasztott, mint az első nap. Az utolsó napon senki sem jött érte, egyedül ment haza. Szobájába belépve több tucat érem és serleg várta, legtöbbjüket az első helyezésekért kapta. Ezeket bámulva egyre csak az járt a fejében, hogy valójában sosem lesz első. Ebben az életben nem.

Húsz évesen élete nagy versenye előtt állt, de már az edzője nélkül. Két éve hagyta ott, miután megbukott a regionális versenyt követő drogteszten. Teljesítményfokozót mutattak ki a szervezetében. Kísérletet sem tett a megmagyarázására. Nem mondta el, hogy már három hete alig aludt, mert apjának dühkitörései teljesen elfajultak, és akár az éjszaka közepén is rátörhetett. Még mindig meg akart felelni neki, ezért hallgatott erről és vállalta a büntetést.

Most mégis kapott egy új lehetőséget, hogy bizonyíthasson. Az elmúlt két évben a visszatérésére készült. Világának kifordítása volt a célja, azé a világé, ami most egyetlen pontba zsugorodott össze. Egyedül a kezdet számított, egyetlen röpke pillanat, amikor futva előre tör, hogy mindenkit lehagyva nyerjen. Kornélia érezte a világot széttépni akaró feszültséget; egész lénye rezonált vele. Eljött számára a születés pillanata, amikor is hátrahagyja az életét. Ebben a szívdobbanásnyi időben mondott örökre búcsút édesanyjának és a sosem létezett édesapjának. Kornélia készen állt az atléta halálára.

e2f00d643468bf4ffbde63a99ffae608

Reklámok

Kereszt…

A megnyugvástól elszakítva, az eső áztatta utcákon lépdelt, mindenféle cél nélkül. Azon a hajnalon csak az esőcseppek tudták merre tartanak, az emberek, egy valaki kivételével, még mélyen aludtak, s fogalmuk sem volt merre van az ébredésre nyíló ajtó. Ez az álmatlan valaki szinte beleolvadt a kihalt városba. Életnek semmi nyoma. Legalább is így látszott, holott mélyen, a házak falai között ott aludtak a családok, és a most halkan szusszantgató kutyák is. Messze, vagy közel? Van-e értelme megkülönböztetni ezt a kettőt? Nincs… Az idegen lehajtott fejjel lépett be egy kocsma szerűségbe. Az ajtón belépve megcsapta az alkohol enyhe szaga, de ő szinte észre se vette. A helyiség tompán volt megvilágítva, az asztalokra még fel voltak pakolva a székek, s az egyedüli ember, akit bent talált, egy fiatal lány volt. A pult mögött állt, s megrezzent, amikor az idegen alatt megreccsent az olcsó hajópadló.

Egy jóképű, fiatal férfi állt előtte, mire azonnal fellélegzett, láthatóbban, mint kellett volna. Elvörösödött. Bejön egy vendég, és ilyen nevetségesen viselkedik. Jobban kellene figyelnie arra mit tesz, mert elkedvetlenítheti az inni vágyókat. Azonban az idegenen nem látszott, hogy észrevette volna ezt a kis érzelmi megnyilvánulást. Még szerencse. Nézték egy darabig egymást, és miután semelyikük sem szólt, a lány mosolyogni próbált, és félénken megkérdezte hozhat-e neki valamit.

– Egy pohár vizet. -Furcsa kérés. Még furcsább, hogy meggyőzően kérte. Ki iszik kocsmában vizet? Látva, hogy az idegen teljesen biztos a dolgában, úgy döntött jobb, ha kiszolgálja. Legalább nem alkoholista. Amikor megfordult, elmosolyodott, az idegen nem láthatta. Még azt hinné flörtölni akarok vele. Kizárt! Kitöltötte az egy pohár vizet, majd visszafordulva letette az idegen elé a poharat.

– Tessék. -Elhatározta, hogy ha az idegen szófukar lesz, akkor ő is. Minek jártatná a száját, amikor látszik a másikon, hogy nincs beszédes kedvében? Nem hülye ő. Nézte, amint a fiatal férfi megissza a vizet, de semmit sem tudott leolvasni az arcáról. Talán mégis. Mintha a szemei az átlagosnál színtelenebbek lennének. Az arca is halványabb volt a kelleténél, de ennyi. Végig nézett rajta, persze óvatosan, nehogy meglássa, amint őt vizsgálgatja. Fekete, rövidre vágott haj, vékony szemöldök… a szemei pedig… vörösek volnának? Csak képzelődik! Legközelebb korábban fog lefeküdni, mert úgy látszik túlságosan is álmos. A fekete ballonkabát tovább erősítette az idegen rejtélyességét, de egyben sokat is elárult a viselőjéről.

– Köszönöm. Etui su meiut. – A lány csak bámult az idegenre, mintha az hülye volna. Megköszöni, utána pedig zagyvál valamit. Az idegen letette a pultra a sör háromszoros árát, és elindult kifelé a kocsmából. A pultosnak se kellett több. Utána rohant, és megragadta a kezét. Amikor az idegen felé fordította arcát, akaratlanul is összerezzent. Azok a szemek tényleg vörösek, nem csak képzelődik. Amikor hirtelen meghozta a döntést, hogy megkérdezi ki ő, jó ötletnek tűnt, de most már feleannyira sem volt biztos a dolgában. Ijesztő? Igen! De ez nem jelent semmit… mindig is mondta neki az anyja, hogy ne külső alapján ítéljen, mert rossz szokás. Összeszedte magát.

– Ki vagy te? És mit jelent az, amit mondtál? – Először nem kapott választ, és már azt hitte, hogy fogja és ott hagyja. Könnyedén megtehetné, hiszen látszatra is sokkal erősebb, mint ő. És, ha ő olyasvalaki, aki nem szereti, ha kérdezgetnek tőle? Mély fájdalom gyötri… nyughatatlanság. Amikor ez átvillant a gondolatai között, már teljesen más szemmel nézte az idegent. Látta a benne tomboló keserűséget, ami most már az ő szívét is ostorozni kezdte. Érezte, amit az előtte álló idegen érzett, de vele ellentétben, ő nem tudott uralkodni felette, és zihálva a padlóra rogyott. Folyt róla a víz. Az első alkalom, amikor valakiben ilyen erős érzelmeket talál, és amikkel egyszerűen nem bír. Már egészen kicsi kora óta, tudta mindenkiről, hogy milyen érzelmeik vannak, de sohasem találkozott még olyannal, mint a most fölé magasodó férfi lelkében mardosó rossz érzések.

– A nevemet kérdezted, és én elárulom neked. Yamishii. A sötétség és a halál áldatlan áldozata. És az, amit mondtam, azt jelenti, hogy ma végére ér a világ képmutatása.

A lány, alig fogta fel azokat a szavakat, melyek elhagyták az idegen száját. A sötétség, és a halál áldozata? A világ képmutatása? Miről beszél ez?  Mégis csak képzelődik… beverhette a fejét, és most álmodik. Túlságosan is bizarr ez ahhoz, hogy valóságos legyen. De akkor miért nem kap levegőt? A torkát fojtogató árny, mint egy kígyó csavarodott köré. Megfojtja áldozatát, utána pedig egészben lenyeli. Rosszul hangzik. Elnyeli a kétségbeesés, amit ő nem szeretne.  Feltápászkodott, és letörölte arcáról az izzadtságcseppeket. Ajkai nehezen formálták meg a szavakat, de kitartott.

– Éreztem benned olyasmit, amit azelőtt soha senkiben. Félelem… magány… ezek keveréke. A szemeid pedig… ember vagy te egyáltalán?

– Ember is, és nem is. Azok az érzelmek pedig csak rám tartoznak. Neked nem kell szenvednek tőlük. Ez az én keresztem, ahogy mondani szokás ebben a világban. És most, ha már eleget hallottál, megyek.  – Azzal vissza se nézve, kilépett az ajtón, magára hagyva a még mindig nehezen lélegző lányt. Esett az eső.

 

Silme in an another dimension… (regény)

Talán a kérdések okozta felháborodás, talán a gyanakvás az, ami miatt most káosz tombol az utcákon. A kísértés, hogy én is részt vegyek a már négy éve dúló harcokban szinte beletaszít az eszméletlenségbe, ahonnan csak úgy szabadulhatnék, ha meghalnék. Várakozásra lettem kárhoztatva. Segíteni se segíthetek azokon, akiknek az egészhez semmi közük, olyanokon, akik csak egyszerű, boldog életre vágytak. Persze, előbb-utóbb véget érnek a kínos várakozással töltött évek, és eljön az én időm.

Innen a toronyházból, amit csodával határos módon elkerültek a rakéták, és a megállíthatatlan pusztítás. Úgy tűnt ködbe borult a város, holott csak a por lepte el, amit békén hagyott a szél. Csend volt. Jól tudtam, hogy ez hamarosan megváltozik, és újra a fegyverek ropogásai veszik át az ideiglenes nyugalom helyét. Aztán egyszer csak egy levegő-föld rakéta csapódott neki a toronyháznak. Az az csapódott volna, ha az épület pajzsa nem nyeli el azonnal a robbanást, kéken villódzva, mint valami őrült hullámzás a tó vízén, amibe belevágtak egy több tonnás szikladarabot. Csak úgy heccből. Miféle rakéta lehetett ez? Úgy látszik kint nem igazán törődnek azzal mekkora pusztítást visznek végbe ezekkel az eszközökkel, de az ő bajuk. Menetrendszerűen lőttek bele toronyházba, tesztelve az újonnan kifejlesztett rakétákat. Kitartó egy népség, annyi szent.

Eluntam a nézelődést, hiszen kint semmi sem változott, talán csak lepusztultabb lett a város, de ez már nem kötött le. Ez se. Lehuppantam az egyik fotelbe, és bámultam a három dimenziós kijelzőt, amin nyomon lehetett követni a csapatmozgásokat az egész térségben. Két oldal harcolt egymás ellen, de igazából senki se tudta melyik az a két oldal. A láthatatlanok háborúja. Én is csak a rendszer által szolgáltatott adatok ismeretében tudtam elkülöníteni őket egymástól. Egy olyan háború zajlik éppen, ami voltaképp nem áll se jó és rossz oldalból. Hogy ki lőtt először? Egy újabb jó kérdés, de igazából nem is lényeges. Véget kell vetni neki, ez a cél.

Kipillantva az ablakon láttam, amint az ég narancssárga színre változik, egyúttal a harc hevessége is erősödött. Hamarosan elérkezik a csúcspont, amikor a Hold a háború fényei mellett olcsó kis lámpának fog tűnni. Ma este azonban egy-két dolog változni fog. A kijelző pulzálni kezdett, majd néhány vörös hullám söpört végig virtuális felületén. Hamarosan megtudtam mi okozta. A hatalmas dörrenés megrázta az egész épületet, és úgy tűnt ezzel még a pajzs se fog tudni megbirkózni. Szerencsére nem így lett. Fojt rólam a víz. Az energia hővé alakult, én pedig úgy éreztem magamat, mint egy több emeletes szaunában, ahol melegebb volt a kelleténél. Levegőért kapkodtam, miközben próbáltam elérni a klíma kapcsolóját. Hiába, a háború kitörése óta megfeledkeztek mindenféle kényelmi szolgáltatásról, mint például az önműködő klíma berendezésről, ami érzékeli, ha túl forró a hangulat. Pár pillanattal később éreztem, amint a hűvös levegő beáramlik a szobába, és gyorsan kitessékeli az izzó levegőt, hogy átvegye a helyét.

Kellett egy kis idő mire minden visszaállt normális állapotba. Kinéztem az ablakon. Ha a robbanások és az égő épületek fénye nem világította volna be az éjszakai égboltot, akkor a sok milliárdnyi csillag és a Hold most büszkén tenné helyettük, igaz elég gyéren, de mindenképpen szebb látvány lennének. Látni szeretném őket újra. A szoba másik oldalán lévő egyik falmélyedéshez mentem, ami előtt megállva feltárult előttem egy kisebb tároló helység ruhákkal, na meg fegyverekkel együtt.  Mozgalmas lesz az éjszaka, ezért felvettem a fehér köpenyemet, amihez járt a csuklya is. Anélkül egy tapodtat se tennék. Ezután felcsatoltam a két pengét, melyekkel már sok harcot megjártam. Rövidek voltak, de tökéletesen megfeleltek az én stílusomnak. Gyorsan, szemvillanás alatt végezni az ellenfelekkel. A ruhák melletti polcról levettem a két Desert Eaglet is, habár ezekre ritkán volt szükségem. De ki tudja? Hátha olyanokkal kerülök szembe, akiknek talán csak a lábkörmeiket tudnám lereszelni a pengéimmel. Jobb felkészülni.

Megnéztem magamat a tükörben. Bele sem merek gondolni mennyit változtam. Ha most találkoznék a tíz évvel ezelőtt énemmel, akkor nyilván megijedne tőlem. Habár külsőleg nem sokat változtam, csak a hajamat vágattam le, meghagyva két, hosszan lenyúló tincset egy-egy oldalamon, de észrevettem a szemeimben tajtékzó indulatokat. Régen még féltem volna, ha így érzek, mert akkoriban képtelen voltam uralkodni magamon, ami olyan dolgokhoz vezetett, melyeket jobb szeretnék végleg átadni a múltnak, de a mai napig ólálkodnak körülöttem, mint valamiféle áldozatukat letámadni készülő farkas falka. Felemeltem a bal karomat, és nyugtáztam, hogy a karkötő még mindig ott van. Ha nem így lenne, akkor pillanatok alatt elszállna minden esély arra, hogy féken tarthassam azt az erőt, ami képes darabokra tépni csillaghajókat. Bár ebben a világban szerencsére nem kellett használnom még. Ó, igen… ezt elfelejtettem mondani. Még a háború kezdete előtt kerültem ide, otthagyva egy másikat, akaratomon kívül.  Abban reménykedem, hogy ha itt helyrehozom a dolgokat, akkor talán visszakerülhetek. És ehhez harcba kell szállnom mindkét oldallal. Vagy veszítek, és minden remény odavész, vagy elérem a célomat és visszakerülök. Felvettem a csuklyát és határozott léptekkel az ajtó felé indultam. Akkor már tudtam, nincs más választásom, mint győzni.

 

Fractal

Az űr, amit akár a tenyeremben is tarthatnék, melyet az ősi művészek festettek olyanra, hogy az emberiség próbált utánozni, legalább is lemásolni, de sokan egyáltalán nem jártak sikerrel. Sőt, a legtöbben a közelében sem értek annak páratlan szépségnek, amiről elmondható lenne, igazi műalkotás. A világűrt festők ecsetei hatékonyabbak, és finomabbak, mint az emberi kéz által alkotott legfinomabb festő eszközök, holott azokra se volt panasz, mégis messze maguk mögé utasították őket.

Valahányszor elmélázva néztem az eget, a csillagok szülte ködöket, szinte látni véltem a kíméletlen lassúsággal készülő műalkotásokat, a folyamatot, ami a valóságban akár több milliárd év is lehetett, de én nem igazán törődtem az olyan apróságokkal, mint az idő múlása, vagy a halandóságom kérdése. Minek is aggódtam volna én ilyesmi miatt? Pusztán a látvány lüktetett a szemeimben, kirekesztve az előrelátást belőlük, elüldözve az életemet kísérő folyamatos koncentrálást. Másról sem szólt az eddigi életem, mint a folytonos összpontosításról, nehogy bármit is eltévesszek, ám ez szépen lassan elszakított engem a valódi élettől. Megvakultam, hiába figyeltem magam elé. Mint, amikor az ember csak egy valami fókuszál, és elhomályosulnak körülötte a dolgok. Pontosan ez történt velem is, csakhogy engem a teljes sötétség zárt körbe, és már észre se vettem, ha elhaladtam egy fontos valami mellett. Elvesztem, holott ennek az elkerülése volt a célom. Most, visszagondolva azokra az időkre, teljesen átlátom milyen veszélyes irányba haladtam, és örülök, amiért felnyitották a szememet. Bár nem igazán tudnám megmondani, hogy kik, vagy mik voltak, de sokat köszönhetek nekik, mert végre láthatom az eget, amely alatt éltem az életemet, és mégse foglalkoztam vele rendesen, pedig ennyit igazán megérdemelt volna.

Végtére is most itt vagyok a zöldellő mezőn, és egyedül a Hold és a csillagok fénye nyújt gyenge világosságot, de nekem ennyi bőven elég. Mindig is városban éltem, körülöttem megannyi mesterséges fényforrás ontotta a hamis világosságot, én meg úgy gondoltam ennél nincs is többre szükségem. Tévedtem. A belém ivódott tudat, miszerint csak erre van igényem, és a tudatlanság, hogy nem is létezik másféle igény, távol tartott a felfedezésektől, sőt magával a fogalommal sem voltam tisztában. Így hát, úgy éltem, mint mindenki más körülöttem, hamis illúziókban ringatva, az igazság ismerete nélkül. Választani akkor se igen tudtam volna, ha megadatik nekem a lehetőség, hiszen ehhez se értettem igazán. Ha valamilyen probléma merült fel, akkor csak egyféle megoldás létezett, úgyhogy sohasem ismerhettem meg a szabadság ízét. Fogoly voltam a saját világomban, még ha erről mit sem tudtam. Áldás-e a tudatlanság? Úgy gondolom nem. Ha valaki tudatlan, akkor szabad sem lehet, mert meg van kötve a keze, semmit sem tehet. Az ilyesmi csak azok számára áldás, akik hasznot húznak belőle. Efelől most már semmi kétségem.

A világ, amibe beleszülettem, olyan rendszert működtetett, ami elhitette a benne élőkkel, hogy minden az ő igényeiknek megfelelően történik, s hogy nekik nincs is többre szükségük. A valóságot is úgy tálalták, mint egy rendkívül ínyenc fogást, de mindenféle fűszer nélkül, ami nélkülözhetetlen lenne hozzá. Már a születésünkkor megfosztottak minket az igaz élettől, belénk plántálva azt a valóságot, mely mentes volt mindenféle, általuk feleslegesnek bélyegzett dologtól. Nem ismerhettem meg azokat az érzéseket, melyekkel most nem rég találkoztam, mint például a szerelem. Most se igazán értem miféle érzés ez. Habár mindenem meg volt, de az igazság az, hogy ha valakinek mindene megvan, akkor is ott marad az a folyton kaparászó érzés, hogy valami hiányzik. Tompán ugyan, de éreztem ezt, mégis eszembe se jutott volna foglalkozni vele, mert ez nem tartozott az igényeim közé. Vagy inkább a rendszer által megszabott igények közé. A szüleimet se ismertem soha, csak a kivetülésüket láttam, amit a rendszer, a Fractile teremtett meg nekünk, embereknek. Illúziók voltak, semmi több. A szülői gondoskodás, a szeretet, amit tőlük kaphattam, csupán utánzatok voltak, leképzések, semmivel sem többek. Mégis, szerettem volna látni őket, még ha ez kívül esett azokon az igényeken kívül, amiket megfogalmaztak a számunkra. Mit is mondhatnék? Lehet, hogy kitalációk voltak, de mégis a magunkénak éreztük őket. Így hát éltünk a tökéletes világban, hiánytalanul, ugyanakkor hatalmas űrrel a szívünkben.

Ezért is döbbentem meg, amikor feleszméltem, hogy mennyire nem vagyok tisztában a valós értékekkel, és igazán lényeges dolgokkal. Szó szerint egy világ dőlt bennem össze, egy hamis, de kétségtelenül erős alapokon álló világ, amit oly könnyedén fújt el az igazság tomboló szele, mintha az egészet csupán képzeltem volna.  A mindenség a feje tetejére állt, és teljesen más szemszögből mutatta meg magát. Bevallom először megrémülten, mert olyan helyzetbe kerültem, amibe azelőtt sohasem, és nem csak egy megoldás létezett, hanem rengeteg. Megszakadtam a rám nehezedő lehetőségek heves tömegétől. Mire felfogtam mi is történik igazán, már kívül kerültem a rendszerből. Ott álltam, mint egyedüli kívülálló, igényen kívüli. A rendszer azonnal felismerte a nálam beállt változásokat, és eszerint cselekedett. Kivont az egyenletből. Az életem egycsapásra váltott a zökkenőmentes pályáról a bucskázó pályára, és én alig bírtam megtartani magamat. Komolyan át kellett gondolnom a helyzetet, és ez újfajta élmény volt a számomra. Szakadatlanul próbáltam utat találni ebből a kilátástalannak tűnő állapotból, és tudtam valamerre indulnom kell, hisz mégse állhatok itt végig arra várva, hogy esetleg más meghozza helyettem a döntést. Azon a réten álltam, ahol most a füvön fekve nézem az égi kaleidoszkópot.  Sok idő telt el azóta.  Azóta is számtalanszor eszembe jut a vállalt feladatom, miszerint változtatok ezen a világon. Hadat üzentem a Fractile ellen, a rendszer ellen, aminek csápjai az egész világot közre fogják, és egészen addig nem nyugszom, amíg az utolsó darabkáját is fel nem őrlöm.
Ha kell, akkor az életem árán is lerombolom.