Ódám, melyet az időnek szántam, megkésett szavakkal – önmagát elhagyva tért vissza hozzám, s már fele annyira sem volt olyan magasztos, vagy akár szívhez szóló. Először fel sem ismertem; gyáva nincstelenek gondoltam, aki a harc helyett, másoknál könyörög menedékért, védelemért. Eszembe se jutott volna, hogy én alkottam, tőlem származik. Idegenként kezeltem és megvetettem – jelenléte egyre bosszúsabbá tett. Bárcsak eltakarodnál! gondoltam mérgesen, miközben ő továbbra sem tágított. Tántoríthatatlan makacssággal állt előttem. Egy megfáradt, botjára támaszkodó vénembert láttam benne. Alig állt a lábain, mindkét kezével erősen szorította – aszott bőre is belefehéredett – egyetlen támasztékát. Hosszú ideig figyeltük egymást. A szemei, mélykékek és furcsán fiatalosan csillogóak, vonzották a tekintetemet. Ahogy bámultam, úgy éreztem egy történet, egy borús és boldog történet végét figyeltem volna. Ismertem ezt a történetet, s ez a felismerés meghökkentett. Továbbra is az előttem állóra néztem, és láttam, amint döbbent arckifejezésemre mosolyra húzódik a szája. Megrendült lelkem szorgosan igyekezett újra egyensúlyba kerülni, de ezzel nem tudott megbirkózni. Nem hibáztattam érte, hisz’ az egész különös és hihetetlen volt. A vénember elvesztette az alakját, majd újra formálódott, visszaváltozott régi önmagává. Akkor jöttem rá, hogy hiánya mennyire rosszul esett, milyen szürkévé – halottá vált az életem, s hamuvá minden reményem. Nem az időnek szólt – az elmúló perceknek, óráknak – hanem a Szerelemnek. Elfelejtettem milyennek alkottam meg, milyen szavakat, s akkor még zsenge, ám erős érzéseket használtam táplálásához, gondozásához. Ahogyan annak emléke is tova veszett mikor álltam le az ápolásával, mikor taszítottam el. Megkeseredtem, de ez fel se tűnt. Őt hiányoltam – azt hittem ő döntött, hogy így legyen. Tévedtem, s megfizettem az árát. De most, hogy újra itt van, nem engedem el, mert akkor örökre elveszíteném. Eggyé válunk, a részemmé lesz ismét, s együtt vágyunk rád.
Remény
Grí-mek és mesék 