Özönvíz

Hova lett a türelmem…?
Talán a légkörrel együtt
Illant el.. Születésnapot
Ünnepelek, a hajóhadat a
Magasba emelem, míg ronggyá
Csavart elmém tovább zuhan..
Pengéimmel együtt sikít
A vészjelző.. Vörös kaleidoszkóp
Járja iszonytató táncát
Velem a hídon – közelről láng-
Tenger üzen nekem; egyre
Nyaldossa lelkem: nem bírom!
Parancsra várnak, de a káosz
Elállja szavaimat – tűzvihar
Indít útra vízesést, pátosz!
Templomom meggörnyed hamar
Alatta, s magával ránt vibráló
Kékségbe.. A taktikai konzolon
Fekszem elnyúlva, köröttem
Mindennek a halál az ura…

Silme, Kr.u. 2074.
Megjelent a Setrassos Gyűjteményben.

Sakura's_Seal

Reklámok

Az őrület határán és azon túl… (Setrassoss)

Szólítottad már meg valaha a sötétséget, mely ott nyújtózott előtted, gonoszul foglalva a helyet a fény elől? Próbáltad eltaszítani, vagy pengéiddel felszabdalni? Én már számtalanszor rontottam rá, visszafogottan, s erőszakosan, hiábavalóan. A küzdelem összeszoktatott minket; én is csak kedvtelésből harcoltam vele, már nem akartam elpusztítani. Nem is lehetne. Ha valahogy módot találnék rá, az egyenlő lenne az öngyilkossággal. Már a lényemhez tartozik, s onnan még a nap tüze sem égethetné ki. Együtt semmisülnénk meg, vesznénk el örökre az űr áramlatában…

Ismeretlen szerző írta, valamikor a Nagy Háború utáni első évtizedben. Nyomasztóan hatott a gondolat, hogy engem is egy ilyen megfoghatatlan, mégis fizikai bénultsággal járó sötétség kerít hatalmába olykor. Kíváncsi lennék, hogy vajon az író hogyan békélt meg lelkének e részével. Ha élne, tanácsot kérhetnék tőle. Talán közelebb jutnék saját magam megértéséhez is, és végre rájönnék hogyan zabolázzam meg tajtékzó részemet.

Nyugodt pillanataim csupán átmeneti szünetek. Mintha egy marsi vihar szemében állnék, ahol minden nyugodt – és bizarrul csendes. Körbe nézve azonban látom a gomolygó, örvénylő felhőket, és tudom hamarosan újra magukkal ragadnak, megfosztanak az illúziótól, s rászabadítanak a világra, ami a vihar miatt ködössé, csaknem valótlanná válik. Az ordító szélen kívül alig érzékelek valamit belőle. Pusztításomnak csupán a szemlélője lehetek. Amikor ködössé válik körülöttem minden, tudom hogy mire magamhoz térek nem marad más csak a halál és én. Kettőnk egyetlen lényen, egyetlen szíven osztozik.

Sokszor próbáltam meg a viharszemmel együtt mozogni; rohantam, míg szinte meg nem őrültem, vagy várakoztam egy helyben, míg rám nem köszöntött a káosz. Olykor napokig elkerült, máskor úgy tűnt soha nem kerül elő. Hittem, hogy egyszer vége lesz. Nem történt meg. A parancsnoki hajó sem nyújtott menedéket, hiába voltak molekuláris erőpajzsai, s egyéb földi technológiával felvértezett berendezései. Az őrület és a Ni’kath’s számára semmit sem jelentettek ezek. Imádkoztam… Körülöttem pedig pokollá vált a világ.

Többször is megremegett a levegő, ahogy az idegen flotta lövedékei áttörték a pajzsokat és a fedélzetbe csapódtak. A vészhelyzet jelzők veszettül visítottak, megkergült vörös fény felvillanások szakítottak bele a halálra rémült legénység retináiba. Pár másodperccel az első becsapódások után, a pajzs megszűnésével megérkeztek az első Ni’kath’s csáklyázók. 8 láb magasak voltak, kasza formájú mellső végtagjaik baljósan csillantak meg a vészhelyzeti fények vörösében. Ember vastagságú izmok feszültek szürkés-barna testük egész részén. Hiányzott róluk bármiféle pajzs, vagy ruházat – méreteiket tekintve nem is igen volt rá szükségük. Megjelenésük szinte bármiféle átmenet nélkül történt, és ugyanilyen hirtelen álltak neki lekaszálni a védtelen embereket. A menekülők nem kerülhettek elég messze a kaszáktól, s így ugyanúgy végezték, mint akik megdermedve várták be a halált. Az idegenek vérrel festették be a parancsnoki hidat, aminek kapitányi ülésében ült az eszméletét vesztett Silme.

Zavarodott, kavargó köd – ennyiből állt a világ. Az ellenség is elmosódott, kellemetlen benyomásként létezett, nem jelentett többet egy kellemetlen gondolatnál, amit csak el kell hessegetni. Silme furcsa lassúsággal emelkedett fel, miközben kihúzta ezüstösen csillogó pengéit a combjaira erősített tartókból. A Ni’kath’s csáklyázók épp akkor végeztek a híd legénységének lemészárolásával, amikor Silme nekirohant a hozzá legközelebb álló szörnyetegnek. Egyetlen villanás és a szikrázó pengék látszódott, amint áthasítják a Ni’kath’s hústömegét. Silme lendületvesztés nélkül robbant át a második, és négy másodperccel a harmadik szörnyetegen. Nyomában kék izzás cikázott, s a szörnyek kiontott vére bugyborékolt a lány felszabadított hőenergiájától. Fél perccel később kihúzta pengéit az utolsónak megmaradt Ni’kath’s hátából, s nekivágta a híd asztronómiai konzol együttesének. A megmaradt energiafolyam vadul tört ki, s robbant be. Silmét a detonáció az ellenkező irányba repítette, egyenesen a taktikai kijelzőnek, ami keményen fogta fel a lány testét. Az emberi és idegen vérrel szennyezett mészárszékké változott hídon egy-két erőtlen zizzenésen, s tompán vijjogó vészhelyzeti riasztón kívül néma maradt. Silme ott hevert a szétkaszabolt testek gyűrűjében, egyetlen élőként. Fehér bőre több helyen is felszakadt, vére, mint megannyi patak csordogált végig testén. Vérrel áztatott aranybarna haja oltalmazóan takarta szemeit a látványtól, amire nemsokára ébredni fog. Pengéi kicsivel mellette hevertek, sértetlenül. Még mindig felhevülten izzottak a lány gyorsan oszladozó energiától, de nem sokkal később azok is elhalványodtak.

A ködön túl csak az elviselhetetlen fájdalom várakozott reám. Testi és lelki egyaránt. Ordítani, sikoltani szeretnék, de csak gyenge, szánalomra méltó nyöszörgésre telik tőlem. Érzem a vér melegét, s azt a rettentő bűzt, ami rákényszerít szemeim kinyitására. Kezeim alig-alig reagálnak az utasításomra, mégis legyőzöm makacs ellenkezésüket. Felállok; ahhoz sincs erőm, hogy félre söpörjem a hajamat, de amit látok annak is jobb lett volna örökre rejtve maradnia.

Az őrület lassan újra úrrá lesz rajtam…

Imádkozom…