Özönvíz

Hova lett a türelmem…?
Talán a légkörrel együtt
Illant el.. Születésnapot
Ünnepelek, a hajóhadat a
Magasba emelem, míg ronggyá
Csavart elmém tovább zuhan..
Pengéimmel együtt sikít
A vészjelző.. Vörös kaleidoszkóp
Járja iszonytató táncát
Velem a hídon – közelről láng-
Tenger üzen nekem; egyre
Nyaldossa lelkem: nem bírom!
Parancsra várnak, de a káosz
Elállja szavaimat – tűzvihar
Indít útra vízesést, pátosz!
Templomom meggörnyed hamar
Alatta, s magával ránt vibráló
Kékségbe.. A taktikai konzolon
Fekszem elnyúlva, köröttem
Mindennek a halál az ura…

Silme, Kr.u. 2074.
Megjelent a Setrassos Gyűjteményben.

Sakura's_Seal

Reklámok

Lángvirág, lángok leánya

“Tűzből szőtt perzselő koronát
Lángok leánya – Lángvirág;
Királyává választott ezernyi
Lámpást – éjszakák lebegő
Őreit, s olvasztotta meg a
Csillagokra lecsapó árnyak
Tőrjeit; ártatlanok nem látnak,
Ha kihuny a fény, körülburjánzák
Őket az árulás indái,
És azok hamisan illatozó virágai
Elszédítik a Lángvirágot kereső
Szíveket, s csak hamuban létező,
Hajótörött lelkeket hagy hátra
Lángok leányának, kinek elszánt
Szemei elhatározástól izzanak,
Viharos sötétségben fényt gyújtanak!”

Szikra város tragédiája…

Vihar dúlt az északi Szikra-hegység lábainál, olyasféle, amiről legfeljebb csak a régi korok történeteiben hallhattunk. Azt mesélték, az ilyen vihar mindig egy hasadékon keresztül jut be a világba, hogy pusztítást hozzon az Istenek hírnökeként. Mindig is úgy vélték ez pusztán csak riogatás azok számára, akik valamilyen módon vétettek az Igaz Út ellen, és hogy ezzel a „bűneik” megbánására vehetik rá őket. De ezen a napon a legendák viharja megelevenedett, és úgy tűnt most nem lesz tekintettel senkire, legyen az ártatlan, vagy bűnös.

Szikra, az ország fővárosa méltó volt nevéhez; pillanatnyi, akár a történelmének hosszúságát nézzük, mely most a végéhez ért, vagy akár a látványát vesszük figyelembe, ami egyformán jól érzékelhető messzi távolságból, és az utcáin sétálgatva.

A házak, mielőtt a vihar lecsapott volna rájuk, ugyanolyan tüneményesek voltak, mint a fák levelein megcsillanó harmatcseppek. A változatosságuk és formai felépítésük pihentették a szemeket, ugyanakkor sohasem untatták el az ott lakókat, vagy éppen a más helyekről érkezőket.

A város folyamatosan változott, látványa újra és újra más megvilágításba került. Hol kékes, hol vöröses, és megint máskor zöldes derengés lengett a Szikra-hegység lábainál nyugvó város körül. És ez a derengés, valamint az át- átépülés egy titokzatos erőnek volt köszönhető, mely már az ó időkben is áthatott az egész világot. Ezt a rejtélyes erőt mágiának hívták az emberek, és a felfedezése óta próbálták saját hasznukra fordítani, de nem jártak sikerrel. Túlságosan is nagy fába vágták a fejszéjüket.

Habár a mágiát nem sikerült megcsapolniuk, építményeiket még így is átjárta, akárcsak őket. Ha ők nem is irányították, s befolyásolták, a mágia megtette ezt velük. A szervezetük úgy éhezte a mágiát, mint a vizet, vagy az élelmet, melyek nélkül elpusztulnának. Függővé váltak, de a tudatukra egyáltalán nem volt hatással. Sőt, időnként képessé váltak kisebb dolgok manipulálására, ám ezek csakis olyanok lehettek, melyek a fizikai világgal voltak kapcsolatban.

Lehet, hogy rendelkeztek hatalommal, de a tényleges erőknek csak a felszínét súrolhatták. Úgy vélték, miután kudarcot vallottak a tényleges mágia megszerzésében, ki kell érdemelniük a jogot a használatához. Ezért létre hoztak egy vallást, s ez nem volt más, mint az Igaz Út.

Ennek a vallásnak az alaptétele kimondta, hogy azt a kevés hatalmat, amivel rendelkeznek, jóra kell fordítani, és sohasem szabad öncélúan használni. Az emberek ennek megfelelően cselekedtek, hiszen el akarták nyerni a bizalmát azoknak az Isteneknek, akiknek a mágiát tulajdonították.

Évezredek teltek el a vallás megalapítása óta, de úgy látszott az emberek semmivel sem kerülhettek közelebb a hőn áhított mágiához. A megfakult emlékekben néhányszor szó esett valamiféle viharról, még a város felépülése előtt, mely elpusztította azokat, akik engedély nélkül szabadították fel a hatalmas energiákat, és így azok elpusztították a hiú és öntelt idézőiket. Ugyanis létezett egy tiltott és elzárt módszer, amivel hozzá lehetett jutni a mágia igazi erejéhez, de ez a tudás szintén az elődökkel együtt tűnt el a föld színéről.

Ám ezen a napon megtörtént az, amire korábban csak legyintettek: új vihar készülődött a város felett. Sokak szívébe a félelem költözött, másokéba az értetlenség: igazak volnának a legendák? Az a néhány ember, aki tudta mi történik pontosan, már élettelenül feküdt a város központjában álló Torony-teraszon. Elkövették azt a hibát, amit az őseik, s most az ártatlanok is megfizetnek érte.

Szikra város fényei elhalványodtak… a derengés, mint egy haldokló szívverése, egyre lassan pulzált, míg végül teljesen elenyészett. Egy befejezetlen élet. A szikrázó napsütés utolsó túlélői is felszívódtak a feketévé vált égbolt gomolygó felhői között. Irtózatos csend támadt, még a város lakói is dermedten állva bámulták a fölöttük készülő csapást. Mintha a halálos ítéletükre várnának, amibe csak beletörődni lehetett.

Egy gyermek sírt fel a már szinte a hang nélküli világban. Sírása nem volt hangos, mégis szinte mindenki meghallotta. Ahogy a pillanat elmúlt, úgy tört utat magának a jelen sodrása, ami tovább vitte az eseményeket. Félelem. A sírás abbamaradt, illetve teljesen elnyelte azt az a hatalmas robaj, amit a szélroham keltett. Mindenki a földre borult, így próbálva meg ellenállni a mágikus vihar tombolásának. Hiába. Másodpercek múltán a város oszladozni kezdett, mintha köd lenne, melyet visszaolvad a környezetbe. Pusztulás.

Last minutes...

Szikra-hegység